Patriclovinavilág

Egy tudományosan fantasztikus oldal.

Réges régen, egy messzi-messzi galaxisban... ja, bocsánat, ez egy másik történet.

 

Ősi legenda

 

1. fejezet

A rablánc a lábon nehéz volt

 

  A Dromaeosauruszok felsorakoztak a síkságon. Nagyjából háromszázan lehettek. Ekkor még nem dúlt semmilyen háború, de már egy ideje érezhető volt a feszültség a Birodalomban. A vezetésnek tudnia kellett, hogy készül valami. De nem vették komolyan a fenyegetést. Amikor tudomást szereztek a Dromaeosauruszok készülő támadásáról, ezt is csak egy átlagos kis lázadásnak vélték, amelyet vérbe fojtanak, és megint rendben lesz minden. De ezúttal nem ez történt. A hatalmas Birodalom területén mindenhol felkelések történtek, sokszor több százezres méretekben. Már érezhető volt a készülő vihar előszele, sokan mondogatták, hogy a Birodalom napjai meg vannak számlálva. A Dromaeosauruszoknak pedig ezen a napon elfogyott a türelmük. 

  A Birodalom nem nagyon törődött velük, kiküldtek ellenük hatvan Tyrannosauruszt és részükről ezzel le is volt tudva a dolog. A birodalmi erők szinte valamennyi rendfenntartó feladat elvégzését a zsarnokgyíkokra bízták. Hatalmas termetükre hagyatkozva a legtöbb esetben már megjelenésükkel rendet tudtak teremteni. Ám apró ellenfeleik ezúttal már várták őket. Szinte még fel sem vonultak, mikor a futógyíkok serege lerohanta őket. Vad dühvel rontottak rá monumentális ellenfeleikre, rájuk ugrottak, harapták, vágták, rúgták, karmolták őket ahol csak érték. De vigyázniuk kellett: ha egyikük a hatalmas lábak alá került, palacsintává lapult. Az erőteljes állkapcsok egymás után szelték ketté a futógyíkok apró testét, de amint megöltek egyet, ott jött mögötte másik négy. Azonban nem végtelen volt belőlük. És bármily hősiesen is küzdöttek, a Dromaeosauruszok eredetileg ötszörös számbeli fölényét gyorsan ellensúlyozta az ellenfeleik gigantikus mérete és testi ereje. A szervezetlen, nem összehangolt támadás következményei pedig hamar meglátszottak; hullottak, mint a legyek. Mindössze öt perccel a rohamot követően a futógyíkok visszavonultak. Az erőviszonyokat a veszteségek jól tükrözik: háromszázas seregükből 193 bevethető egyed maradt; a többit a 24 súlyos sebesült kivételével mind elvesztették. A másik oldalon mindössze kettő Tyrannosaurus esett el, és öt vált harcképtelenné. De a többi nem hagyta elfutni a rebellistákat, üldözőbe vették őket; lépteik alatt megremegett a föld. A lázadók serege teljesen felbomlott, egy részük futott az életéért, mások felvették a harcot, hogy a végsőkig kitartsanak. Végül a legtöbb menekülő elszégyellte magát gyávasága miatt, és visszatért halálraítélt társai közé. Csak tizenhárom Dromaeosaurus élte túl az ütközetet, ezek jelentést vittek a lázadók vezérének a vereségről.

  A vezér, akit a lázadók a származása miatt Losztur parancsnoknak neveztek (losztur boboliszi nyelven: nemes) nem volt túlságosan elragadtatva: 

-Világosan megmondtam, hogy a parancsom vagy jóváhagyásom nélkül nincs semmilyen hadművelet!

-Tudjuk, parancsnok úr, elnézést kérünk. De már nem bírtuk tovább elviselni ezeket az elnyomó, zsarnoki, mocskos...

-És mit értetek el vele!? Három teljes századot vesztettünk! Tudjátok, mekkora szám ez, figyelembe véve hogy milyen kevesen vagyunk??

-Mozgalmunkhoz folyamatosan csatlakoznak újabb hazafiak, seregeink naponta ezrekkel lesznek nagyobbak! A Birodalom ezt nem tudja megállítani.

-De ha össze is hangolnánk a támadásokat, akkor ilyesmik nem történnének meg. Minden állatról tudjuk, mi jó ellene. Egy zsarnokgyíkot más nagyragadozókkal, vagy páncélos hüllőkkel kell támadni. Nektek messziről el kellett volna kerülnötök őket! Ti a páncélozatlan növényevők és a veletek azonos súlycsoportú húsevők ellen vagytok eredményesek, de ezt ti tudjátok a legjobban!

  Ugyanis Losztur parancsnok nem Dromaeosaurus volt. Ő a lázadók Homo sapiens fajhoz tartozó tagjainak sorát bővítette, de utálta is magát emiatt. Nem szerette az embereket. Ez az agresszív, pusztító faj volt a Földön minden rossz okozója... legalábbis ő ezt vallotta. Ez alól volt persze kivétel (például ő maga), de hát az mindig van. Rejtélyes személy volt, senki sem ismerte igazán, de jó vezérnek bizonyult; bátorsága, taktikai érzéke, gyors helyzet-felismerési képessége és reakcióideje nagy hasznára volt a seregnek. Keményen elhatározta magát, hogy megdönti a Birodalmat, bármi legyen is az ár. Erre meg is voltak a képességei, ám a Birodalom vezetése kinevette, amint hírt kapott az ütközet kimeneteléről annak ellenére, hogy ez nem az ő hibája volt.

  Losztur hitt a Fény tündérének legendájában; egy ősi legendában, mely mind közül a legjóságosabb és a legnagyobb varázserejű tündérről szólt. A legenda szerint ha gonosz erők veszélyeztetnék a bolygót, a Fény tündérének a feladata lenne visszaállítani a békét és igazságot. A nevét illetően a források ellentmondanak: van, ahol Dera v. Déra névvel illetik (szerén nyelven: szent, tiszta, érintetlen; a szerének a tündérek egyik népcsoportja), másutt a neve Ineszla (yandarn, másik tündérnépcsoport: a Fény szelleme), a gyermekmesékben gyakran csak Denorel (boboliszi, jelentése kb. Hófehérke). Egyesek egyszerűen csak mint a Fény tündére hivatkoznak rá. Hogy a legenda igaz-e és Déra valós személy, vagy csak kitaláció, azt senki sem tudta sem megcáfolni, sem bizonyítani. Mindenesetre Losztur parancsnok meg volt győződve a legenda valódiságáról, mint ahogy arról is, hogy csakis Déra segítségével arathat győzelmet a Birodalom felett. Így hát eltökélt szándéka volt minden áron felkutatni őt.

 

2. fejezet

A Föld teremtésének kezdetén

 

  A lázadás, aminek Losztur a vezére volt, nem egy kis helyi felkelés volt és ezt mindenki tudta. A futógyíkok veresége az első jelentősebb ütközet volt, lényegében ez robbantotta ki a háborút. A valaha nagy és erős Boboliszi Birodalom széthullását okozó szervezet, mely az akkori Déli-sarkon alakult, eredetileg egy helyi soviniszta félkatonai szövetség volt, mely az általuk felsőbbrendűeknek vélt Theropoda (két lábon járó, többségében húsevő) dinoszauruszokat volt hivatott egységbe tömöríteni. A magát abban az időben Antarktiszi-szövetségnek nevező szervezet veszélyben érezte függetlenségét a szomszédos Boboliszi Birodalom terjeszkedése miatt. Bobolisz a valóságban senkivel nem akart háborút, területe csak független népek önkéntes csatlakozásaival nőtt. A birodalom a yandarn népcsoportba tartozó tündérek irányítása alatt állt, és többek között a területén élő népeknek biztosított teljes egyenlőség miatt volt rendkívül jó hírnévnek örvendő állam. Majdnem mindenhol másutt ugyanis diszkriminálták egymást a fajok és aki erősebb volt, az elnyomta a többit. Ha valaki, akkor a tündérek tudták, milyen érzés elnyomás alatt lenni. Így teljes mértékben független és szabad birodalmukat nagyon igazságosan és felelősségteljesen irányították; nem csoda hát, ha mindenki alájuk kívánt tartozni. Azonban a Déli Felszabadítási Szervezet (DFSZ) névre átkeresztelődött mozgalom az agresszív, hataloméhes ragadozókat hamar megnyerte magának és rövid időn belül meghatározó tényezőjévé vált a térségnek. Erejüket tovább növelte, hogy ekkorra már nem dinoszaurusz fajokat is beengedtek maguk közé. Majd amikor elérkezettnek látták az időt, hadüzenet nélkül lerohanták Boboliszt. A Boboliszi Birodalom (teljes nevén Bobolisz Egyesült Nagybirodalma) nem volt a harc terén gyakorlott állam. Mivel mind kül-, mind pedig belpolitikájukat teljes mértékben a békére és együttműködésre építették, nem is volt hivatásos hadseregük. A birodalom fennállása (több ezer év) óta mindezidáig csak egyetlenegy alkalommal vívott háborút, amikor a Nagy háború néven elhíresült véres polgárháborúba volt kénytelen beavatkozni. A háború a szerén és a dikpati tündérek között dúlt, a yandarn nép pedig az előbbieknek adott igazat. A kegyetlen csatározásokba később más fajok is beszálltak, például a hárpiáknak ez szolgáltatott ürügyet a ragadozó emberek kiirtására, ugyanis hiába tervezték már hosszú ideje, a pacifista tündérek nem engedték meg a hadakozást még akkor sem, ha tudták, a hárpiák őket akarják védeni. Azok azonban most, hogy választani kellett, a dikpatiak oldalára álltak, akik (hogy megnyerjék őket maguknak), engedélyezték a hadjáratot a ragadozók ellen. A hárpiák igen szép munkát végeztek. A ragadozók létszáma már az első négy hónap alatt 60%-ot esett. A pusztítóhadjárat hivatalosan még mindig tart, de a ragadozó emberek oly mértékben megfogyatkoztak, hogy szinte lehetetlen rájuk bukkanni, így alig jelentenek veszélyt. Azonban mivel a hárpiák a dikpatiak szövetségesei voltak, ezért természetesen a polgárháborúba is be kellett szállniuk. Bobolisz tündérei ellen tehát hárpiák is harcoltak, az erőviszonyokat nem kell ecsetelni. A háború így a szerének  kapitulációját eredményezte, a magára maradt Bobolisz pedig röviddel ezután szintén letette a fegyvert és végleg eltörölte a katonaságot a tündérek között. Most, hogy a Szervezet elözönlötte őket, csak az önkéntesen szerveződött, más fajokból álló rendfenntartó erők vették fel a harcot, igen kevés eredménnyel. Szervezetlen, gyengén felszerelt, jelentős számbeli hátrányban szenvedő seregeik könnyű prédái voltak a képzett, komoly harci tapasztalattal rendelkező szervezeti egységeknek. A tündérek fegyvert ragadtak és számos szövetségesük csatlakozott az ellenálláshoz, ám ezeket gyorsan szétverték. A hatalmas Boboliszi Birodalom hamarosan megszűnt létezni. Az új hatalom ekkor nyerte el mai nevét: Antarktikai Egyesült Állatok. Hétköznapi elnevezésük egyszerűen csak Birodalom. A megmaradt boboliszi túlélők közül a Dromaeosauruszok szervezték meg a Boboliszi Ellenállási Mozgalmat, melyhez egyre többen csatlakoztak. Mottójuk a "Nodaj ta evedaj!" volt, ami boboliszi nyelven annyit tesz: Senki és mindenki! Ez arra utal, hogy teljesen egyenlő tagokból állnak, nincs vezetőjük mert náluk mindenki vezető. Ennek ellenére megszavaztak egy kiemelkedő képességű embert az élükre, Losztur parancsnokot. Ő korábban a Boboliszi Birodalom diplomatája és nagykövete volt. Még a Nagy háború előtt a seregben szolgált, ám annak felszámolásakor őt is leszerelték és más munkát adtak neki. Most pedig az ellenállást volt hivatott győzelemre vezetni. A harcok során különböző ijesztő kinézetű maszkokat viselt, így ellenségei maszk nélkül nem ismerték fel, mivel sosem látták az arcát. 

  Röviden ez volt tehát történetünk előzménye. Utolértük a cselekményt, mostantól Losztur parancsnok szabadságharcát követjük nyomon, akár sikerrel jár, akár nem.

 

 3. fejezet

Rontása tört ránk a dúló viharnak

 

  -Mindenki a helyén van?

-Igen, parancsnok úr.

-Mondtam már, hogy nincs úr! Mi itt mindannyian egyenlők vagyunk. Nem parancsnok úr vagyok, csak Losztur. Világos?

-Igenis, parancsnok úr. Elnézést uram, mármint Losztur, de akit ennyire tisztelek, azzal nehéz tegeződnöm.

-Ezzel nem csak te vagy így. Mindenki így szólít.

-Mert így kell megadni a tiszteletet a parancsnoknak.

-Nem vagyok parancsnok! Azért én vezetem a szabadságharcunkat, mert mindenki engem választott.

-A tapasztalata miatt, uram. Losztur.

-Tudom. Kicsit talán félreérthető voltam az előbb, természetesen szívesen állok a harc élére, csak nem akarom hogy bármelyikőtök is kevesebbnek érezze magát nálam. De hagyjuk ezt most. Bármelyik percben itt lehetnek.

  A Birodalom ugyanis felfedezte a lázadók egyik táborát és megtámadta azt. Losztur és maroknyi serege az összecsapást választotta a menekülés helyett és most a közeledő támadást várta. Mindenki néma csendben várakozott a helyén. A sűrű bozót jó búvóhely volt, ám ők maguk is nehezen vették észre belőle az ellenséget. Az idegtépő várakozás szinte elviselhetetlen volt. Majd elhangzott a rettegett szó:

-Jönnek!

Losztur azonnal reagált: -A raptorok kezdhetik!

Erre a jelre nyolcvanhárom hatalmas Utahraptor tört elő a sűrűből és lendült támadásba. Szemben velük hatvan Allosaurus közeledett a lázadók búvóhelye felé. Majd a két sereg összecsapott. Az iszonyatos ellenfelek rettenetes vérfürdőt rendeztek, küzdelmük hevességét és könyörtelenségét lehetetlen szavakkal kifejezni. A gyors, erőteljes ellentámadás meglepte a birodalmiakat. Loszturt pedig az lepte meg, hogy mindössze ennyit küldtek ellenük. Sértésnek vette, hiszen ez azt mutatta, nem veszik komolyan őt.

-Mehet a második hullám! Tapossuk el őket! Tuk va nodaj ta tuk va evedaj! (Hajrá senki és hajrá mindenki!)

Erre a sereg maradéka a Utahraptorok által lekötött támadók hátába került és villámgyorsan alakzatba rendeződött. Dromaeosauruszok, Homo infestantibuszok és Homo sapienszek voltak. Losztur egy töklámpás formájú maszkot húzott a fejébe (lévén, hogy annak az ünnepnek a napja volt, amelyet később majd Halloweennek fognak nevezni), kezébe vette nagy, szögletes pajzsát és hosszú, hegyes lándzsáját; a rövid, kétélű kardját az oldalára tűzte és a sereg élén rohant az ellenség felé. Hamar észrevették őket, és a hátsó sor feléjük fordult. A második hullám összesen sem számolt többet kilencven tagnál és az Allosauruszok hamar felismerték, hogy a csata egyáltalán nincs még eldöntve. Losztur parancsnok és emberei falanxot képezve védekeztek, a futógyíkok a hárpiákkal karöltve alkották a csapat támadó felét. Itt sem volt azonban sokkal több esélyük, mint ama híres legelső ütközet során. A sereg valódi erejét a Utahraptorok adták, és el kell ismerni, rendesen kitettek magukért. Komoly pusztítást végeztek, igaz, ők is nagy veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Egyikük egy hat méteres ugrás után egy ellensége hátán landolt, de rögtön le is esett róla. Ez nem szegte kedvét, tovább rohanva ráugrott egy másikra, belevájta karmait és harapott egy jó nagyot, majd tovább ált, mielőtt az reagált volna. Egy harmadik éppen egy hárpiát tanított meg szárnyak nélkül repülni, raptorunk bosszúszomjasan rohant felé, de elkapták oldalról és széttépték. Gyilkosa felé Losztur rohant diadalmas csatakiáltást hallatva. Falanxukat szétverték, így most a csapatban történő küzdelem helyett a közelharc veszélyesebb, ember-ember (pontosabban: ember-Allosaurus) elleni fajtája következett. Ám amint megpillantotta ellenfelét, megfagyott ereiben a vér. Már látta csatában ezt az állatot, ezer Allosaurus közül is felismerte. Elkiáltotta magát:

-Nagy Al! Vigyázzatok! Ez itt Nagy Al!

A csatazajt nehéz volt túlharsogni, de aki meghallotta e legendás nevet, azonnal odarohant, hogy a parancsnok oldalán küzdjön meg a rettegett harcossal. Három hárpia, öt gyalogos katona és egy tucat futógyík rontott rá egyszerre, ám Al egymás után szelte ketté őket hosszú karmaival és borotvaéles fogaival. Losztur elhajított lándzsáját ügyesen odébb fejelte, aztán egyenesen rárontott. A parancsnok kitért előle, kardját támadója jobb lábába döfte, ám az megfordult és kis híján eltaposta őt. Losztur átrohant a két lába között, kardjával egy újabb vágást ejtett rajta. Al megfordult, majd a megint kitérni készülő ellenfele jobb karját megragadva felemelte, rongybaba módjára megrázta, majd nyolc méter magasra repítette az eszméletlen Losztur parancsnok nagyobbik részét. Jobb karja ugyanis tőből kitépve fogai közt maradt. Ezt látva hat Utahraptor állt sorfalat a harcos teste előtt, készen rá, hogy bármi áron megvédjék azt. Szerencsére nem kellett sokáig védekezniük, az ellenség tizenhárom percnyi öldöklés után visszavonult. Harmincnyolc halottat hagytak maguk után. Loszturék veszteségei azonban sokkal hatalmasabb méreteket öltöttek. Ráadásul még ugyanezen a napon a Birodalom további hat lázadó táboron ütött rajta, és egy kivételével, ahol a védők nagy része el tudott menekülni, mindenkit lemészároltak. Összesítve több ezres veszteségről volt szó. Ez hatalmas csapás volt a Boboliszi Ellenállási Mozgalom számára. 

  Az Antarktikai Egyesült Állatok fővárosában, Gyeruszhálenben (a szó Theropodául, egész pontosan Tyrannosauridául van, egyszerűen csak fővárost jelent; régen ez a város volt Bobolisz fővárosa, Ineszton néven, ami yandarnul annyit tesz: a Fény városa) a Birodalom uralkodói, Széderák király és Rodeka királynő tanácskoztak a hadvezéreikkel.

-Nagy Al megkapta a kitüntetést? Úgy hallottam, végre megölte Loszturt. -kérdezte egy Tyrannosaurus hadúr.

-Amíg nem hozza elém valaki élettelen testét, nem tudhatom biztosan, hogy meghalt. -a mély, kimért, tekintélyt parancsoló hang Rodeka királynőé volt. -De nyilvános elismerésben részesítettem.

-Felség, engedelmével, ez az önjelölt Losztur nevű parancsnok vagy mi kis lázadása már nem fog sokáig tartani, mint azt az előbb a tábornok úr is kifejtette. -mutatott az imént felszólaló hadúr egyik korábban meghallgatott fajtársára.

-Ne becsülje alá a képességeit, hadnagy! Ha előbb találja meg a Fény tündérét, a jóslat szerint nem fogjuk tudni megállítani őt. Nekünk kell rábukkannunk!

-Egységeink dolgoznak az ügyön, felség. Naponta több ezer tündért fognak el és vallatnak vagy végeznek ki. Kivizsgáló központjaink szinte tele vannak.

-Nem lehet ok nélkül halomra gyilkolni őket -szólt bele a vitába Széderák király-, ki kell szedni belőlük, amit Déráról tudnak. Meg kell őket kínozni! A ragadozó emberek nagyon jók ebben. 

-Elfelejted, hogy ragadozónk alig van. A hárpiák majdnem teljesen kipusztították őket. -mondani sem kell, tegezni csak Rodeka merte a királyt. -Azon kívül a tündérek többsége nagyon is kitartó tud lenni. Belül sokkal erősebbek, mint amilyennek tűnnek. Volt alkalmam személyesen vallatni egy tündért. Több óra alatt sem szedtem ki belőle semmi érdemi információt. Ha véletlenül mondott is valamit, mindig többféleképpen adta elő ugyanazt, honnan tudjam, melyik volt igaz? Meg lehet próbálni, de más módszer is kell ide. Nem a saját életével kell megfenyegetni: a társai életével! Az sokkal hatásosabb, hisz tudjátok, milyen kis önfeláldozóak.

  Losztur kinyitotta a szemét. A lázadók egyik tündére ült mellette.

-Ennil! Hol vagyunk?

-A 25-ös táborban. Hogy vagy?

-Ahhoz képest, hogy... Állj! Van egy jobb kezem! Hogyan... De hiszen Nagy Al letépte!

-Én pedig helyrehoztam.

-Még mindig elcsodálkozom néha, hogy mikre vagytok képesek. Hogyan köszönjem meg?

-Úgy, hogy felépülsz és elsöpröd a Birodalmat. És soha többé nem állsz ki olyannal, akit nem tudsz legyőzni. El sem hiszed, milyen közel voltál a halálhoz. Pantorral és Henilével együtt is éppen csak, hogy vissza tudtunk hozni! Kéz nélkül is kész csoda lett volna. Az külön az én érdemem.

-Hát akkor köszönöm szépen. A csatát túlélte még valaki?

-Nem sokan, de igen. Győztünk. Nem sokkal azután visszavonultak, hogy téged kivontak a forgalomból.

-Végre valami jó hír. 

-Nem, félek nem az. Azért jöttek csak ennyien, mert egyszerre támadtak velünk együtt összesen hét tábort. Öt teljesen megsemmisült.

-Micsoda?! Melyikek?

-A kettes, hetes, nyolcas, huszonhatos és a huszonnyolcas.

-A huszonhatos is? Az itt van, alig egy kilométernyire! Vagyis itt volt.

-Őrszemeink vigyáznak. Háromszoros őrséget állítottunk fel.

-Duplázzátok meg! Ezt nem hagyjuk annyiban! -mondta elszántan a parancsnok, és felkelt. Megindult kifelé a kunyhóból. Ennil rémülten szaladt utána: -Hová mész, még nem vagy teljesen rendben!

-Ahhoz elég nagy rendben vagyok, hogy tudjam, mit csinálok!

-Miért, mire készülsz?

-Vajon mire? Bosszút állok. Beveszem Inesztont!

 

4. fejezet

Völgyvidéken és hegygerincen át

 

  Rengett a föld a hatalmas sereg léptei alatt. Százezer elszánt harcos vonult keresztül hatalmas síkságokon, mély völgyeken, magas hegycsúcsokon, folyókon és tengereken, kopár sziklás tájakon, perzselő sivatagokon, sűrű őserdőkön és havas jégmezőkön. Az óriási mamutok cipelték a nehéz terheket és felszereléseket. De volt a seregben mindenféle különböző állat. Hogy csak néhányat említsünk: Gorgonops, Smilodon, Hyaenodon, Postosuchus, Andrewsarchus, Ornithocheirus, Utahraptor, Polacanthus, Stegosaurus, Megalania, Titanoboa, Arthropleura, Koolasuchus, Phorusrhacos, Homo sapiens, Homo infestantibus, Homo alatus és még sok más lény is. A földtörténelem legnagyszerűbb állatai voltak itt képviselve. Losztur legnagyobb büszkesége, egy jó útra tért Homo rapax is velük tartott. Mivel csak tündérhússal tud életben maradni, csupán idő kérdése volt, mikor hal éhen. Ezért is jött most velük, hogy legalább a jó ügyet szolgálva, csatában essen el. Losztur (és az egész had) nagyra becsülte őt ezért. A ragadozó emberek nem adnak nevet maguknak, de őt a tündérek elnevezték Tuannak (tuan bobolisziul: hős). Tuan igen barátságos természetű volt, ám nagyon utálta magát amiatt, ami. Pedig erről nem tehetett senki. A tündérek vele szemben különösen barátságosnak mutatkoztak, nagyon sajnálták őt, hiszen tudták hogy napjai meg vannak számlálva. Megbíztak benne és segítették, ahol csak tudták. Ennil különösen közel került hozzá, a többiek már miatta is aggódni kezdtek. Ugyanis, ha egy tündér szerelmes lesz valakibe, élete végéig az is marad, és ha elveszíti őt, rövidesen maga is belehal a bánatba. Márpedig Ennilen nagyon is úgy látszott, másképp tekint Tuanra, mint a többi társa. A vonuló sereg, melynek tagjai voltak, a lázadók teljes akkori létszámának a háromnegyedét foglalta magában, de út közben folyamatosan csatlakoztak hozzájuk újabb és újabb egységek. A had hatalmas kerülővel próbált több hónapos erőltetett menetben a Birodalmat megkerülve Ineszton, vagy akkori nevén Gyeruszhálen közelébe kerülni, hogy körülzárja és ostrommal bevegye azt. Útjuk során többek között egy tengerszoroson kellett áthajózniuk és egy nagy hegyvonulat is útjukat állta. Az átkelés rengeteg lázadó életébe került. És természetesen az is kérdéses volt, hogy még ha át is jutnak, marad-e elég erejük a városra, amit nem elég elfoglalni, de meg is kell tartani majd.

  A tengerszoroson való átkelés után a havas hegycsúcsok közt vonuló kimerült, éhező sereg morálja mélyponton volt. Egyre több volt a dezertálás. Sokan állították, hogy Losztur ezzel elvesztette a háborút, halálra ítélte a saját hadseregét. Ő maga azonban rendületlenül hajtotta tovább őket. Éjszakánként több alkalommal is olyant álmodott, amit előtte még soha. Álmában egy középmagas, fekete hajú lány jelent meg előtte és biztatta, hogy folytassa a menetelést a sereg, mert így menthetik csak meg a népek, fajok szabadságát és állíthatják vissza a Boboliszi Birodalmat. Losztur nappal emlékezett rá, hogy álmában a lány említette a nevét, de felébredéskor erre már nem emlékezett, és ez igencsak dühítette. A lány arra is figyelmeztette, hogy lehetőségei szerint dúlja fel a Birodalmat, de eredeti tervét ne valósítsa meg, Inesztonnak ne menjen neki, mert azzal elbukná a háborút. Ez szinte minden éjjel lejátszódott. Ez adta a bátorságot és elszántságot Loszturnak, mert ha nem is értette a dolgot, tudta hogy oka van. Nem tudta mire vélni ezt az ismeretlen teremtményt, de valami belül azt súgta neki, bíznia kell benne. Mikor álmában kérdésekkel ostromolta, a lány azt felelte, várjon türelemmel és hallgasson mindig az ösztöneire, idővel mindent meg fog érteni. Losztur pedig nem volt egy kíváncsi típus. Meg aztán ott motoszkált a fejében a tudat: semmit sem szabad úgy csinálnom, ahogy az előző Losztur! Ő egyszer már elvesztette a háborút, velem ez nem történhet meg! A parancsnok ugyanis tudott valamit, amit rajta kívül senki. Feltétel nélkül megbízott legközelebbi társaiban, de tudta, egy tégla is a vesztüket okozhatja. Így titkát megtartotta magának, senkinek nem szólt egy szót sem a dologról.

  Egyik éjjel egy csapat kimerült, éhes Tyrannosaurus a rossz élelmiszerellátásra és a túl gyors és megerőltető menetsebességre hivatkozva dezertálást kísérelt meg. Eleinte alig voltak többen két tucatnál, ám hírük gyorsan terjedt, és több százan csatlakoztak a felkeléshez. Fél óra sem telt bele, és az akció szó szerint lázadásba csapott át, aki nem állt melléjük, azt nyomban bekapták, hisz éhesek voltak. Véres harc tört ki az éjszaka sötétjében, a közelben tartózkodó Utahraptor és Stegosaurus századok vállvetve próbálták meg feltartóztatni a félelmetes belső ellenséggé vált szövetségeseiket. A felkeléshez persze nem csak a zsarnokgyíkok csatlakoztak, a seregben majdnem mindenhonnan jöttek elégedetlen harcosok, akik immár Loszturt tekintették elsődleges ellenségnek Rodeka és Széderák csatlósai helyett. Aztán egy órányi kegyetlen vérfürdő után végre sikerült megfékezni a lázadást, élve elfogott résztvevőit még az éjjel kivégezték. Igaz ugyan, hogy Losztur a száműzésüket adta parancsba, de a feldühödött többi (Loszturékhoz hű) Tyrannosaurus azonnal megölte őket. Másnap reggelre vált csak láthatóvá, mekkora károkat okozott ez az incidens, mely később, mint "az éjféli vérszivattyú" vált híresé. A birodalmiak örömmel hallgatták felderítőik jelentését, miszerint már a lázadók seregén belül is vannak ellentétek. De minden rosszban van valami jó: legalább a ragadozóknak egy darabig újra volt élelmük. Gondolkodás nélkül felfalták volt társaikat, hiszen azok most már legyőzött ellenségek voltak. Meglepő módon (és Losztur nem kis örömére) Tuan nem fordult ellenük, a hárpiák oldalán küzdötte végig az éjszakát, sok kisebb ellenséggel végezve. Losztur parancsnok megdicsérte őt, saját magára viszont dühös volt. Bár ő maga is harcolt, mint mindig, ám sérülés nélkül megúszta a csatát, és ez nem tetszett neki. Azt vallotta, hogy ahol társai esnek el, ott velük szemben tiszteletlen, sőt, gonosz dolog, ha ő maga nem szerez semmilyen harci sebesülést.

  De a had rendületlenül vonult tovább a hegyekben. A parancsnok egyik nap nyilvános beszédet tartott. Közölte a harcosokkal, hogy aki nem kíván velük tartani, az szabadon távozhat. Gyávákra nincs szüksége. Az őrségnek tilos volt a rajtakapott dezertőröket feltartóztatni. Ám ez csak a látszat volt. A megszökött tagokat titokban követték. Az éj leple alatt minden dezertőrt kíméletlenül felkoncolt a sereg Utahraptorokból álló elit testőrsége, a Fekete Gárda. E kitűnő kiképzést kapott szuperkatonákat születésüktől fogva arra tanítják, hogyan lehet a legkülönfélébb ellenségekkel is könnyedén végezni. Természetes zsákmányállataik levadászásának módját ösztönösen tudják. Ám több év kemény gyakorlás és tanulás alatt eljutnak oda, hogy gyakorlatilag minden szárazföldön mozogni képes állattal eredményesen veszik fel a harcot. A dezertálás engedélyezésére azért volt szükség, hogy ne legyenek az éjféli vérszivattyúhoz hasonló mértékű belső felkelések. A dezertőrök titokban történő levadászására pedig azért, nehogy valamelyikőjük véletlenül kifecsegjen ezt-azt a Birodalomnak. Mert hát az nem vált volna a hasznukra. Pár nap múlva a Gárda kapitánya odajött Loszturhoz.

-Parancsnok úr -a parancsnok kénytelen volt megszokni, hogy néhányan még mindig így szólítják-, a morál borzasztóan alacsony. Még egy felkelést nem biztos, hogy le tudunk verni. És olyan szóbeszéd járja, hogy mi levadásszuk a dezertált harcosokat.

-De hiszen ez így is van.

-De nem lenne szabad kitudódnia!

-Ha tartjuk ezt az iramot, egy héten belül kiérünk a hegységből és újra lesz élelem. Addig tartsátok a helyzetet valahogy!

-Remélem, kibírjuk addig. -mondta a hatalmas Utahraptor.

-Ki kell bírnotok! Ki kell bírnunk! A növényevők miért nem lázadnak? Nekik még annyi étel sem jut! Mekkorák eddig a veszteségeink?

-Körülbelül a sereg 15-20%-a, uram.

-Az egyötöde?! Déra segíts! Az már biztos, hogy Inesztont nem foglaljuk el, legalábbis nem mostanában. Közületek mindenkire lehet számítani, ebben nem kételkedem. Szervezzetek egy rendfenntartó alakulatot és vegyetek be minden megbízható egységet, más fajokból is. Kezdem azt hinni, a sajátjaim lassan az ellenségeimmé válnak. Gyűjtsétek egybe a legkiválóbb és leglojálisabb harcosokat és szervezzetek egy új hadseregcsoportot az elitből. Legyen a nevetek... a Pokol Légiója! Harcban ti lesztek a fő csapásmérő erő, amúgy pedig a rendfenntartás lesz a feladatotok. A személyes testőrségem továbbra is a Fekete Gárda marad, ám ez mostantól a Pokol Légiójának része. És kezdjétek el az ösztönharcosok kiképzését is! Szervezett haderőt akarok felvonultatni a Birodalom ellen! Megreformáljuk ezt a szedett-vedett sereget!

-Igenis, parancsnok úr!

  Az ösztönharcosok azok a katonák, akik önként csatlakoznak egy sereghez, nem rendelkeznek semmilyen harci képesítéssel. Tehát csak az ösztöneikre hagyatkoznak harc közben, ám emiatt csak természetes ellenségeik ellen vethetők be eredményesen. Ők amolyan zöldfülűek, harci tapasztalat nélküli önkéntesek. Losztur lázadó serege nagyrészt ilyen harcosokból állt, ám most meglátta, hogy egy ilyen sereg sokkal fegyelmezetlenebb és a harcban sokkal gyengébb egy harcképzett, tapasztalt hivatásos hadseregnél. Ezért nagyszabású kiképzőprogramot indított, mindenkiből igazi katonát akart faragni. A morál pedig a hegyekből való kiérés után valóban nőtt, végre mindenkinek jutott elég élelmiszer. A kiképzésnek hála, a fegyelem is sokat nőtt a lázadók sorai közt, és mellesleg a dezertálások száma is jelentősen megcsappant.

  Messze tőlük, több ezer kilométernyire, a Birodalom kutászai folyamatosan járták a terepet tündérek után kutatva. Akit elfogtak, azt azonnal a legközelebbi haláltáborba (a Birodalom szerint "kivizsgáló központba") hurcolták, ahol kegyetlen kínvallatás, majd a legtöbb esetben kivégzés várt rájuk. Az egyik tábor különösen hírhedt volt, itt sokkal több foglyot őriztek, mint bárhol másutt. Egy dzsungel közepén alakítottak ki maguknak egy sík terepet, ahová a tábort felállították. A legtöbb tábor időnként elköltözött, de ez olyan nagy volt, hogy inkább állandó támaszpontként használták. Nem csak a foglyok őrzésére szolgált, időnként hadosztályok is állomásoztak itt. Az őrséget nagyrészt Dromaeosauruszok látták el. A tábor neve Karadmi volt, ez nagyjából poklot jelent, de annyira ősi szó, hogy senki sem tudja, milyen nyelven van. Természetesen az efféle fogolytelepeket csak a lázadók nevezték haláltáboroknak, az Antarktikai Egyesült Állatokban hivatalos megfogalmazásuk így hangzott: "Olyan katonai kivizsgáló létesítmény, melynek feladata az Antarktikai Egyesült Állatokra leselkedő vélt vagy valós fenyegetések felkutatása, azonosítása és elhárítása." A törvény szerint a mindennapi beszéd során használandó nevük pedig kivizsgáló központ. Karadmiba épp a napokban hoztak egy újabb tündért. Egy ragadozó ember bukkant rá az erdőben. A tündér magányosan üldögélt a patak partján, ami meglepő, hiszen nagyon társas lények. Lány volt; bár ez egyértelműnek tűnhet, korántsem az. Hiszen egy faj fennmaradásához hímekre is szükség van, nem? Ám ők szinte mind kihaltak. Alig egy-kettő hím tündér, ha akad még. Szóval a ragadozó megpillantotta zsákmányát, becserkészte, hátulról lerohanta, leteperte, de nem akarta megölni, az imént evett. Úgyhogy mellőzte a harapást, egyszerűen kézzel ragadta meg és fojtogatta szerencsétlen áldozatát, amíg az el nem ájult. Támadója nagyon ügyelt, hogy meg ne fulladjon. Nagy gyakorlata volt ebben. Bevitte a táborba, ahol a megszokott rutinnak megfelelően erős bambuszketrecbe zárták a lányt, melynek alapterülete körülbelül 3x4m volt, magassága pedig 3m. A tábort nehogy valaki hatalmas épületkomplexumnak képzelje. Egy nagy területű, többé-kevésbé kör alaprajzú, néhány kisebb kunyhóból és rengeteg, az előzőhöz hasonló ketrecből álló területet kell elképzelni. Az őrség folyamatosan járőrözött a tábor körül. Egyébként a ketrecek voltak középen, a kunyhók, amik a tisztek számára voltak fenntartva, kívülről kerítették be a tábort. Egy ketrecben egy foglyot őriztek, hogy azok ne dolgozhassanak össze egy esetleges szökési terv megalkotásában. Azért kellett ekkora ketrec, mert nem volt elég emberük, így a foglyok őrzését is gyakran más fajok látták el, és hát azoknak is be kellett férniük. Igen, bár nem mindig, de többnyire az őr össze volt zárva a foglyával, hogy ha netán unatkozna, bármikor nyugodtan megkínozhassa azt. Az új fogoly kapta az "1431-es" nevet. Ennek jelentése: 1-es tábor (vagyis Karadmi; a táborokat számozással is ellátták, így szerepeltek a térképeken is), 4-es részleg (mérete miatt több részre osztották a tábort), 31-es ketrec. Mint mindenki másból, belőle is könyörtelenül megpróbáltak kiszedni mindent, amit tud, de még a nevét sem árulta el. Napokon, sőt, heteken keresztül alig hagyták aludni, szinte folyamatosan kínozták a legkülönfélébb módszerekkel, de egy szó nem sok, annyit sem mondott. Volt, hogy 10 órát töltött a kínpadon pihenés nélkül. Sokszor csak azért hagytak fel az aznapi kínzással, mert félő volt, hogy belehal. Még a Spinosauruszok sem keltettek benne félelmet, így fogvatartói kénytelenek voltak beismerni, hogy kudarcot vallottak. Azért továbbra is kínozták, de már nem olyan gyakran, más dolguk is akadt. Hozzá kell tennünk, hogy a tündéreket nem csak a vallatás miatt kutatták fel és tartották fogva, hanem "tartósított" élelemre volt szükség a ragadozó emberek számára. A kivégzések nyilvánosan történtek, és az azt végrehajtó ragadozó jutalma volt, hogy elsőként ehetett az áldozatból. Az ilyen kivégzések alkalmával szándékosan nagyon sokáig, gyakran több óráig is fojtogatták a tündért, mielőtt végeztek vele; még a Birodalomban is akadtak, akik elítélték ezt a túlzásba vitt kegyetlenkedést. Az említett kínpad itteni változata egyébként a következőképpen nézett ki: az áldozatot háttal ráfektették az asztalra, majd mind az öt végtagjára kötelet hurkoltak (tehát a bokáira, a csuklóira és a nyakára), majd ezeket öt különböző irányba kezdték húzni. Így tehát a szerencsétlenül járt tündér kezei oldalra ki voltak feszítve, lábai nagy terpeszben álltak, miközben a torkán folyamatosan szoruló huroktól egyre kevésbé kapott levegőt. Az átlagon felül gonosz ragadozók a kínpadon gyakran meg is erőszakolták a mozogni képtelen, védtelen foglyukat, ám a hatalmas lelki megrázkódtatásokat nehezen viselő tündérek a legtöbb esetben nem élték túl ezeket.

  Eközben Losztur seregének nem sok ideje maradt a pihenésre. A Birodalom egyik híres tábornoka, Koffil összegyűjtötte erőit, és készen állt rá, hogy visszaverje a közelgő inváziót. Koffil tábornok egy nagy harci tapasztalattal rendelkező Giganotosaurus volt, hosszú évek óta szolgált a birodalmiak oldalán és eddig minden csatáját megnyerte. Most összeállított serege minden eddiginél nagyobb volt. A kb. 40000 fős had túlnyomó többségét nagytestű ragadozók adták, mint a Giganotosaurus, a Spinosaurus és a Tyrannosaurus. A kevés, alig nyolcezres maradék elsősorban növényevőkből állt, ezek feladata a szállítás, ütközet közben pedig kisebb mértékben a védekezés volt. Koffil taktikája egyszerű, ám bevált módszert követett: lerohanni és elsöpörni őket! Tapasztalt hadvezérek lévén, csata előtt ő és Losztur is leültek tanulmányozni, megismerni ellenfelüket, annak kedvenc stratégiáit, leggyakrabban alkalmazott egységeit, seregének összetételét, erősségeit, gyengéit, stb. Koffil úgy látta, ha egy gyors és váratlan rohammal rést tud ütni az ellenség sorain, akkor már meg is nyerte a csatát. Úgy vélte, másfélszeres számbeli hátrányát csak egy gyors és erőteljes rohammal tudja ellensúlyozni. A lázadók hadát képzetlen és szervezetlen csapatnak gondolta, mely, tekintettel arra, hogy rengeteg eltérő adottságú fajt képvisel, képtelen megfelelően együttműködni. A másik oldalon Losztur látta a hatalmas húsevők jelentette veszélyt, ezért úgy döntött, védekezni fog. Csapdát tervezett állítani számukra. A középszárny első sorait a Stegosauruszok és az emberi gyalogezredek fogják alkotni, ezek feladata lesz magukra vonni az ellenséges roham figyelmét. A jobb oldalon a Polacanthuszok és más páncélos hüllők állnak majd készen arra, hogy elzárják a nemkívánatos irányba történő visszavonulás útját. Minden a bal szárny ragadozóin múlik majd. Az összes gyors mozgású húsevő itt lesz összevonva, ezeknek kell üldözőbe venniük a terv szerint megfutamított ellenséges egységeket. Nem szabad hagyniuk, hogy azok újra összeálljanak, mert egy második rohamot aligha verhet vissza az amúgy is elégtelen védelem.

  A csata előtti éjjelen azonban Loszturnak ismét megjelent álmában a rejtélyes lány, ez kissé módosította a haditervet. A parancsnok úgy látta, mintha a lány szomorú, sőt, ijedt lenne valami miatt. Fáradtnak és elgyötörtnek tűnt. Rákérdezett, de az azt mondta, most a közelgő ütközettel törődjön. Tanácsot adott Loszturnak:

-Várj ki, hagyd, hogy ők kezdjenek. A védelem vonja magukra, a ragadozók pedig támadják hátba őket! Szemtől szembe nincs esélyed! Mindenképp támadd meg hátulról őket, közvetlenül a rohamuk után, mert a védelmed aránytalanul gyenge és nem bírja sokáig. Hagyj nekik menekülési útvonalakat, amiken visszavonulhatnak, tudom, hogy csábító a lehetőség, de nagyon kérlek, ne semmisítsd meg mindet, mert óriási veszteséggel járna! Hagyj nekik utat az elfutásra! Ne állj neki üldözni őket, mert csapdába csalnak! Ha elfutottak, rendezd a soraidat és várj egy darabig, hátha visszajönnek. Losztur! Ez most nem fog tetszeni, de nagyon szépen kérlek, tedd meg a kedvemért! Most az egyszer maradj ki a harcból, könyörögve kérlek, ne harcolj, nagyon veszélyes! -a parancsnok látta, hogy a lány komolyan aggódik érte. -Arra gondolj, mi lesz a társaiddal, mi lesz Bobolisszal, ha történik veled valami! Tedd, amit mondtam, és még egyszer megkérlek: maradj ki belőle!

  Losztur másnap azonnal intézkedett, mindent pontosan úgy tett, ahogy a lány kérte, kivéve egy valamit: esze ágában sem volt nem harcolni.

 

5. fejezet

Vérzett a föld és zengett az ég

 

  Gyönyörű, tiszta volt az ég a Vér-fennsík felett. A Nap az égbolt közepén tündökölt. Ősz vége volt, az idő pont tökéletes. Nem volt túl meleg, de túl hideg sem. Ideális idő egy nagy összecsapásra. A Vér-fennsík a Nagy háborút eldöntő négyszázezres ütközetről kapta a nevét, melyben a dikpatiak hárpiái a teljes boboliszi hadsereget lemészárolták. A csata nevével ellentétben a küzdő felek valódi létszáma "mindössze" 320000 harcos volt, ebből 215000 boboliszi és 72000 dikpati tündér, és csak 33000 hárpia; de ez el is döntötte az összecsapást.

  A nagyjából háromszög alakú, kb. 510km²-nyi terület déli végében sorakozott fel Losztur hada, legalábbis az a része, amely a terv szerint részt fog venni a küzdelemben. Arcvonaluk 3km hosszú volt, a szárnyak elrendeződése az előző fejezetben ismertetett módon alakult, bár a balszárny távolabb tolódott a főseregtől. Maga Losztur parancsnok teljes harci díszben virított a sereg élén, egy hatalmas sárkányos maszkkal a fején. A lovasság akkori megfelelőjének vezetőjeként egy Utahraptor hátán tervezte végigküzdeni a csatát hátasezredével. A raptorok, terrormadarak vagy más állatok hátán küzdő harcosokat (a mai lovasok megfelelőit) nevezték összefoglalóan hátasoknak, tehát a név magát az állat hátán küzdő harcost jelölte, nem pedig a teherhordó állatot. Velük szemben, másfél kilométerre Koffil egyesített erői is felvonultak. Alig egy kilométeres arcvonaluk a közepén kiálló, hegyes formát öltött, mint egy nyílvessző hegye. Egyértelmű volt a terv: szó szerint átlyukasztani a lázadó sereg első sorát és szétverni őket. Losztur tisztában volt a veszéllyel. Végigment hada előtt és biztató beszédet mondott.

-Barátaim, mind tudjátok, hogy miért vagyunk most itt. A hatalmas és dicsőséges Boboliszi Birodalmat aljas és gyalázatos módon lerohanta, lakóit irgalom nélkül lemészárolta egy elképzelhetetlenül gonosz és önző hatalom. Ez a hatalom, mely Antarktikai Egyesült Állatoknak nevezi magát, azt képzeli magáról, hogy kivétel nélkül minden élőlényt, ami csak létezik e csodálatos planétán, uralma alá hajthat, amelyek nem tetszenek neki, azokat büntetlenül megkínozhatja és halomra mészárolhatja, azt hiszi, hogy az egész bolygót az uralma alá hajthatja, csak mert ők szerintük egy magasabb rendű létformát képviselnek! Még a saját népüket is hajlandóak legyilkolni, céljuk elérésében semmi nem gátolhatja meg őket! Hiszen az irányításuk alatti népek nagy része erőszakkal lett annektálva, gyakran végeznek tömegmészárlásokat köztük, mondván, hogy a bérgyilkosokat mi küldtük rájuk. Ilyen rágalmakkal fordítják az igazság ellen saját népüket, hazudnak nekik és gyáva módon az ártatlan, megtévesztett népet küldik a halálba, hogy helyettük harcoljanak az igazság elnyomásáért, azért, hogy minket, akik bátran kiállunk ellenük az igazság nevében, lemészároljanak, megsemmisítsenek! Végleg el akarnak törölni minket, Bobolisz utolsó csíráját is vérbe akarják fojtani! Bobolisz nem szűnt meg létezni, barátaim! Bobolisz ti vagytok! Mi vagyunk! Ezért kell most keményen megállnunk a helyünket, bátran odaállni eléjük és azt mondani, hogy elég volt! Megmutatjuk nekik, hogy nem vehetnek el mindent, amit akarnak! Hős bajtársaim! Előre az igazság nevében! Hajrá senki! Hajrá mindenki! HAJRÁ BOBOLISZ!!!

  A parancsnok mennydörgő szavai sajnos a vártnál nagyobb hatást értek el: a feltüzelt sereg a védekezésen alapuló tervvel ellentétben (valószínüleg az "Előre(...)!" felkiáltás hatására) váratlanul rohamot indított Koffil katonái ellen. Losztur azonnal vágtába kezdett velük, tudta, ha most megállítja és visszahívja harcosait, akkor az egekbe szökött harci kedv semmivé lesz és ez valószínűleg el is döntötte volna a csatát. Bele kellett törődnie a helyzetbe, meg kellett próbálnia a lehető legjobbat kihozni belőle. Testőrségével, a Fekete Gárdával, amely tagjain most a legkiválóbban képzett hátasok ültek lándzsával, rövid kétélű karddal és pajzzsal felszerelve, a ragadozók alkotta fürge balszárnyhoz csatlakozott. A többi hadseregcsoportot megbízható, tapasztalt vezérekre bízta, ő maga a támadókkal kívánt tartani, amikor ugyanis legutóbb védekezésre kényszerült, csak három tündér együttes varázslata mentette meg az életét.

  Aggasztóan hatalmas ellenségei félelmetes sebességgel közeledtek. Egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon képes lesz-e visszaverni őket? Majd hirtelen megjelent előtte a lány: 

-Visszavonulás!

-Visszavonulás! -kiáltotta azonnal a parancsnok. A harcosoknak nagyon nem tetszett ez a szó, de bíztak annyira Loszturban, hogy azonnal hátat fordítsanak ellenségeiknek. Mindannyian a falanxba állt középszárny felé futottak, mivelhogy az már rendezte sorait a meggondolatlan rohamot követően. A sorok automatikusan megnyíltak előttük, majd közvetlenül mögöttük visszazártak. Másodpercekkel ezután már csapódott is a támadók ékének első harcosa. A védelem szinte azonnal megadta magát, legalábbis az emberek sorai. Mögöttük a Stegosaurus és Ankylosaurus egységek már jobban állták a sarat, ám még nem volt idejük alakzatba állni, hiszen jóval lassabbak az embereknél. A jobbszárny közelebbi Doedicuruszai szintén besegítettek. Az ellenséges roham átmenetileg megtorpant. Ez elég időt adott Loszturéknak, hogy saját középszárnyukat megkerülve az eredeti terv szerint Koffil hátába kerüljenek. Így a félelmetes ellenség két tűz közé került. Az állatok két, csatákban leggyakoribb osztályát (hüllők és emlősök) képességeik szerint három részre oszthatjuk: a ragadozó hüllők elsöprő erővel képesek támadni, ám védekezésük csapnivaló. A növényevő hüllők a legjobb védekező egységek, támadásuk gyenge. Az emlősök többnyire támadásban jók; gyengébben támadnak a hüllőknél, ám vitathatatlanul fürgébbek náluk, így mégis legalább olyan jók. Koffil jól tudta ezt, ezért úgy döntött, megfordul és a gyengébben védekező húsevőkkel számol le elsőként. Loszturékra tehát véres közelharc várt. Egyenlőnek látta az esélyeket, bátran belerohant a küzdelem közepébe. A hátasok velük azonos méretű ellenséggel szemben a legerősebbek, ám most a katonák hátrányosan hatottak raptoruk harci értékeire, akik így nem tudtak akkora egyensúllyal ugrani, ezért a parancsnok mindenkit leparancsolt róluk, gyalogos harcra késztetve ezzel embereit, viszont megduplázva a balszárny létszámát. A raptorok rohamot indítottak, a parancsnok pedig falanxba állt embereivel. Megtámadtak egy, a többitől elkülönült Tyrannosaurus csapatot. Van egy boboliszi mondás, amely így hangzik: "Egy Tyrannosaurusznál csak egy van, ami veszélyesebb: egy egész falka Tyrannosaurus!" Márpedig ezek most heten voltak és nem mellesleg egyenesen feléjük rohantak. Az emberek tőlük telhető módon megpróbáltak felkészülni, bár mi tagadás, még magát Loszturt is kirázta a hideg ellenségei láttán. Az első három sor lándzsaerdőt alkotott, a hátrébb állók elhajították fegyverüket, leghátul pedig működésbe lépett Bobolisz büszkesége, a lázadók legújabban kifejlesztett titkos fegyvere: az íj. Ez idáig a lőfegyverek a hajítódárdában merültek ki, ám ez az új eszköz forradalmasította a hadviselést, már ami az embereket illeti. Persze csak idő kérdése volt, hogy a Birodalom mikor tesz szert arra a tudásra, hogy hogyan kell egy íjat elkészíteni. Elég, ha csak egy ilyen fegyver is a birodalmi erők kezébe kerül, de talán már akkor is megoldanák a problémát, ha egy szemtanú egyszerűen elmesélné nekik, hogyan is működik. Végső soron úgysem lehet majd megakadályozni, de próbálták minél jobban késleltetni a fegyver Birodalomban történő hadrendbe állítását. Jelen helyzetben azonban csak megzavarni tudták vele az ellenséget. Még nem állt rendelkezésre annyi képzett íjász, hogy a küzdelem meghatározó tényezőjévé válhassanak. A zsarnokgyíkok egyenesen belerohantak a falanxba, az pedig meglepően jól tartotta magát. Rövid közelharc alakult ki a felek között, melynek során néhány katona elesett, ám a többieknek végül sikerült visszaverni az első rohamot. Hamarosan újabb harcosok érkeztek mindkét részről, és a harc hevesebbé vált. Losztur egy türelmetlen pillanatában felbontotta a falanxot és meggondolatlan rohamot intézett, mely sok társa életébe került. Ekkor újra összeálltak és védekezésre kényszerültek.

  Közben a többi hadseregcsoport bekerítette Koffil erőinek nagy részét, de meghagyták az előre megbeszélt menekülő útvonalakat. A Birodalom is halállal büntette a csatából történő elmenekülést, így ezen útvonalakat csak nagyon kevesen használták ki. Koffil látta, hogy csapdába csalták, ám bízott benne, hogy az ostromgyűrű, hosszából adódóan viszonylag vékony és gyenge, ezért kitörést rendelt el északnyugati irányba, ahol a balszárny kisebb harcértékű egységei küzdöttek. És Losztur parancsnok, aki most egy kisebb hadosztálynyi Spinosaurusszal volt elfoglalva. Csak a Fekete Gárda elitjeire számíthatott, más egység nem volt a közelben. Elszántan tartották magukat, bármennyire is támadták őket. Kör alakú élő erődöt alkottak és azon voltak, hogy ellenségeik hamarabb fáradjanak el, mint ők. A küzdelem ekkor már majdnem két és fél órája zajlott. Egy sikeresen visszavert rohamot követően a Gárda parancsnoka gyors ellentámadást javasolt, Losztur azonban nem engedélyezte ezt a kétes kimenetelű manővert.

  Az 1431-es fogoly beröpült a ketrecébe. De nem a saját szárnyain, ahhoz most nem lett volna elég ereje. Félholtan szedték le a kínpadról öt órányi folyamatos vallatás után, most egy Allosaurus vitte vissza a rácsok közé. Szokásos módon egy árva mukkot sem tudtak kicsikarni belőle. Kínzóinak rendkívül fontos lenne, hogy elárulja a nevét, hiszen a Fény tündérét másképp nem találhatják meg, kinézetéről ugyanis semmit sem tudnak. Így minden tündérből kikényszerítik a nevét a ragadozó emberek, ők ugyanis többnyire megérzik, ha egy tündér nem mond igazat. De törvényeik szerint is tilos hazudniuk. A fogoly meg sem tudott mozdulni, alig volt már benne élet. Kénytelenek voltak tehát békén hagyni egy ideig, hiszen nem akarták még megölni. Fogvatartója, egy fiatal ragadozó lehajolt a mozdulatlan testhez, fekete hajánál fogva durván felrántotta a fejét, hogy megnézze, életben van-e még. Igen. Lélegzett.

-Ostoba dög, ha elmondanád, amit tudni akarunk, nem kínoznánk tovább. De nem, te olyan makacs vagy, inkább megdöglesz, mint hogy segíts magadon.

-Bobolisz porba tiporja a Birodalmatokat! Azt hiszed, félek én tőled? Szerinted félek még a haláltól? Miért nem ölsz meg itt és most? Akkor nem szenvednék tovább. Úgyis elbuktok! Nem győzhettek! AZ IGAZSÁG ELLEN NEM GYŐZHETTEK!!! 

A tündér eleinte próbált keménynek tűnni, de nem bírta tovább megjátszani magát és sírva fakadt. A ragadozó undorral fordult el tőle, minden létező teremtménynél jobban gyűlölte őt. Felállt és egy jó nagyot rúgott a zokogó tündérbe.

  Koffilék kitörési kísérletét egy időre sikerült lelassítani, de még nem múlt el a veszély. Loszturon eluralkodott a bosszúvágy és a düh, úgy döntött, semmibe veszi a látomásbéli lány tanácsát és mind egy szálig felmorzsolja őket. Parancsot adott az ostromgyűrű szűkítésére, megkezdve az ellenség lassú, ám teljes megsemmisítését. Koffil még egy utolsó, minden eddiginél erőteljesebb kitöréssel próbálkozott. Losztur emberei mostanra mind elestek, vagy visszavonultak. Az öt órája szüntelenül dúló küzdelem már eddig is rengeteg életet követelt, ám még így is volt elég harcos mindkét oldalon ahhoz, hogy ebből ne érződjön semmi. A csata intenzitása egyáltalán nem csökkent. Losztur parancsnok egyszer csak azon kapta magát, hogy a csapata teljesen szétszóródott. Össze-vissza rohangáltak körülötte az állatok, mindenki ment a saját feje után. Egy hátulról érkező Gorgonops elől az utolsó pillanatban ugrott félre, mielőtt az laposra taposta volna. Megállt egy pillanatra. A csatazajból kihallott egy gyanús hangot. A háta mögül egyre erősödő tompa puffanások hallatszottak. Tsss tsss tsss tsss tsss tsss tsss... Hirtelen megfordult és megállt benne az ütő: Nagy Al vágtatott felé szédítő sebességgel. Losztur ezt dünnyögte:

-Jaj ne, már megint?!

És már repült is az Allosaurus hatalmas ütésétől. Nagyot huppant a kemény talajon, majd felállt és szembefordult támadójával. Előrántotta kardját (lándzsáját elejtette, pajzsa pedig eltört) és nekirontott Alnak. Az bele akart harapni a parancsnokba, de a kard élesebbnek bizonyult, Al elrántotta a fejét. Losztur oldalba döfte, majd az épp megforduló hüllő farkát vágta meg. Viszont a farok nagy lendülettel képen törölte és fellökte őt, miután pedig felkelt, egy fejes felröpítette öt méter magasba. Földet éréskor eltörte a jobb karját. Sok ideje nem maradt ezen bosszankodni, ugyanis Al máris ott termett és a változatosság kedvéért (no meg azért, hogy ne fájjon a törés) tőből kitépte a törött kart. Mielőtt azonban végezhetett volna az ütéstől elájult, magatehetetlen parancsnokkal, hátulról velőtrázó üvöltéssel ugrott rá egy harcos. Tuan volt az, a jó útra tért ragadozó! Beleharapott Alba. A kemény hüllőbőrt alig tudta átharapni, de végül sikerült. Nagy adag mérget fecskendezett belé. Tudta, ez édeskevés egy Allosaurusznak, de legalább lelassítja majd. Neki sem volt sokkal több esélye Allal szemben, de szerencsére közben újabb lázadók figyeltek fel a küzdelemre és szálltak be a harcba. A parancsnok élet és halál között lebegett, viszont a védelmére kissé későn érkezett Hyaenodon zászlóalj most már távol tartotta tőle Alt. Losztur nem tudta, mi történik körülötte. Nem érzékelt semmit a külvilágból, nem érzett sem fájdalmat, sem időt, sem hangokat, jóformán nem is látott. Szeme előtt mindenféle látomások jelentek meg, zajok és érthetetlen mondatok zúgtak a fülében. Persze ez amolyan lázálomhoz hasonló képzelgés volt csupán, a valósággal megszűnt minden kapcsolat számára. Majd megjelent előtte a titokzatos lány. Beszélt hozzá, életben tartotta a csata végéig. Losztur nem tudta volna megmondani, tényleg ott volt a fejében, vagy csak a tudatalattija vetítette oda? Egyszer csak megváltozott a lány hangja. Lányhang volt ez is, de más valakié. Majd rájött, hogy nem is ő beszél már, hanem egy ismerős tündér: ez Ennil hangja volt. Losztur felébredt. A tündér megint mellette ült. Losztur pedig megint azon kapta magát, hogy van egy jobb karja. Ám mielőtt bármit is mondhatott volna, Ennil dühösen, ám könnyekkel teli szemmel így szólt:

-Mit tegyek, hogy megértsd végre, nélküled Bobolisz elveszett! Más nincs akkora hatással a seregre, mint te, nélküled széthullanánk, megsemmisülnénk! Neked kell legyőzni a Birodalmat, te vagy a kiválasztott! Nem szabad ekkora veszélyeknek kitenned magad, nem tudunk bármivel szemben megmenteni!

-Nem! Déra a kiválasztott, ezt te is tudod! Nekem csak fel kell kutatnom őt. És igen: más nincs ekkora összetartó hatással a katonákra. Épp ezért kell harc közben is mellettük lennem. Nem figyelted még meg, hogy a közelemben lévők harcolnak mindig a legkiválóbban? Mi lett a csata vége?

-Melyik csatáé? Ahol megsérültél?

-Mégis vajon melyik csatáé? -a parancsnok villámgyors téma- és hangulatváltásait a társai néha kissé nehezen tudták követni, az ilyen, szerinte értelmetlen kérdésektől pedig mindig ideges lett.

-Azóta másik két csata is lezajlott. Koffillal több, mint másfél hónapja ütköztünk meg!

-Micsoda?

-Nem egy pillanat volt rendbehoznunk téged! Nem tudjuk, hogy maradtál életben, sérüléseid alapján meg kellett volna halnod!

-Láttam őt! -mondta halkan a parancsnok.- Ő mentett meg... Bajban van. Azt mondta, már nem bírja sokáig. Segítenem kell rajta! Meg kell mentenünk! 

-Kicsodát? -lépett elő Pantorr Henilé és Ira társaságában. A tündérek nem tudták, miről, vagy kiről beszél a vezérük. 

-Meg kell támadnunk... lerohanjuk! El fogom pusztítani! Ha kell, egymagam szállok szembe velük, a Föld színéről is elsöpröm őket! PUSZTULJANAK!!! KIIRTJUK ŐKET!!!

-Losztur, kit akarsz elpusztítani?

-KARADMIT!!! Lerohanjuk és megsemmisítjük a ....... -Losztur parancsnok dühkitörése olyan szavakat váltott ki belőle, amiket még bobolisziul sem szerencsés idézni. A tündérek szó szerint megrémültek tőle. Majd a hangja lehalkult, összeszűkült semmel suttogta: -Ha beledöglök is, ha az egész sereg beledöglik, akkor is fel fogom morzsolni Karadmi utolsó védőit is. Őt pedig meg fogjuk menteni, vagy, ha addigra megölik, a legkegyetlenebb, legvéresebb kínzásokban részesítünk minden birodalmi foglyot, ha pedig megdöglöttek, én magam fogom széjjeltaposni a belüket a .......-oknak!

 

6. fejezet

A Föld rabságából kitörni

 

  -Gordeosz! -szólította Losztur a Fekete Gárda parancsnokát.

-Uram? -az óriási Utahraptor tábornok még fajtáján belül is nagynak számított.

-Most el kell utaznom egy küldetésre. Amíg vissza nem térek, te irányítod az egész sereget. Jobb szó híján tőled függ Bobolisz sorsa. Elvárom, hogy ennek megfelelően járj el minden percben!

-A parancsnok úr elutazik? Szabad tudnom...

-Annyit mondhatok, hogy egy, a népünk sorsát eldöntő ügyben kell eljárnom. Szigorúan egyedül.

-A Gárda nem hagyhatja el Önt. Ez az első szabályunk. A parancsnok úr hozta ezt a szabályt!

-Ezért a parancsnok úr ugyanígy felül is írhatja. És most felül is írja.

-Alá nem írja? -humorizált a tábornok. Mindketten nevettek.

-Ha lehet, minél kevesebben tudják meg, hogy elmentem! Ha kitudódna, az bizalmatlanságot ébresztene bennük irántam.

-Kivéve, ha elmondaná, hová megy.

-Ha pedig ez tudódna ki, akkor elvesztünk, ha a Birodalom fülébe jut. A had vonuljon tovább az eredeti terv szerint. Jelölj ki egy csapatot, mely elég erős ahhoz, hogy rajtaütéssel bevegye Karadmit!

-Tényleg megtámadjuk az 1-es haláltábort? Azt hittem, ezt csak indulatból mondta. Milyen fajok legyenek?

-Azt rád bízom. Támadás mához pontosan száz nap múlva.

-Pontosan mi a feladat? Elfoglalni, megsemmisíteni, kirabolni, felgyújtani, lemészárolni őket...

-A védelmet és minden birodalmit az utolsó szálig megölni, nem ejtünk foglyokat. És lehetőség szerint minden élő tündért kiszabadítani. Felgyújtani csak akkor, ha már minden tündér elhagyta a tábort! Rajtaütésnek kell lennie! Ha tudnak a támadásról, úgy beássák magukat, hogy egy évig ostromolhatjuk, akkor sem jutunk be. Azonkívül megölik az összes foglyot, ha látják, hogy elestek. Az első hullámnak be kell jutnia, különben vége!

-Megoldjuk a feladatot!

-Ezt el is várom!

-Vigyázzon magára, uram!

Losztur ezzel el is indult. De még mielőtt elhagyta volna a tábort, felkeresett még valakit.

-Tuan!

-Jó reggelt, parancsnok úr!

-Köszönöm, hogy megmentettél.

-Tettem a dolgomat, uram.

-Neked viszont nincs választási lehetőséged! Parancsolom, hogy tegezz és Loszturnak szólíts!

-Ön a parancsnokom! Ha tegezném, az olyan, mintha a barátom lenne... Ön mondja mindig, hogy nincsenek barátai és nem is akarja, hogy legyenek.

-Ez így van, de te akkor is a barátom vagy. Egyébként csak azért nem akarok barátokat, mert egyszer a legjobbnak hitt barátom aljas árulást követett el ellenem és még csak esélyt sem akarok adni, hogy ez újból megtörténjen. De te nem fogsz elárulni. Egy kezemen meg tudnám mutatni, hányakban bízom ennyire rajtad kívül.

-Gondolom köztük van Ennil és Gordeosz tábornok úr is.

-Többek között igen. Bár a tündérek kivételek, bennük mind megbízom. De hagyjuk ezt most. -Loszturnak mindig nehezére esett az érzéseiről, a lelki világáról beszélnie mások előtt- Nagy feladat vár rám. El kell intéznem valamit. Figyelj csak, -itt kis szünetet tartott- pontosan mennyi idő alatt fullad meg egy tündér?

Tuan kissé megijedt a kérdéstől, nem tudta, Losztur mit akar ezzel.

-Ha egyáltalán nem kap levegőt, attól függően, hogy mennyire rémül meg és mennyire hevesen védekezik, kb. fél-, legfeljebb egy perc alatt. Nagyon extrém esetben akár 10mp is elég lehet, az ájuláshoz 5mp is. Átlagosan egy-két percig szoktak fuldokolni, mivel a légcsőelzáródás rendszerint nem 100%-os, sokszor szándékosan kínozzák tovább őket.

-Igen, ezt tudom, de tényleg megfulladhat már 10mp alatt is?

-Ha pánikba esik és már a támadás előtt is rémült vagy kimerült volt, akkor igen.

-Köszönöm.

-Hová mész, uram?

A parancsnok hosszasan maga elé nézett.

-Dolgom van.

Losztur elindult az erdőbe, senki sem tudta, hova. Tuan nézte, amíg el nem tűnt. Majd elsietett a tábor egy másik részére. 

-Ennil!

-Tuan! Szia, épp meg akartalak keresni.

-Nem tudod, hova ment a parancsnok?

-Losztur? Elment valahova?

-Öt perce, valami fontos feladatról beszélt.

Ekkor a szomszéd kunyhó tetejéről valami feléjük ugrott. 

-Gordeosz tábornok úr! Ön hallotta, hogy...

-Losztur küldetésre ment? Igen, ki tud még róla?

-Másokról nem tudunk.

-Maradjon is így!

Ennil aggódó hangon mondta: -Nem veszélyes, ha teljesen egyedül megy?

-Legjobb harcosaim követik. -így a tábornok. -Majd megbüntet parancsmegtagadásért, de nem hagyhatjuk magára. Egy repülő is ment velük összekötőnek. Ő majd gyorsan értesít minket, ha gond van.

-Egy repülő ember? Azt hittem, ők már kihaltak. -csodálkozott Tuan. 

-Rólatok is sokáig azt hittük. -mondta a tábornok.

-Igaz. Akkor azt mondja, nem kell aggódnunk?

-Szerintem tudja, mit csinál.

-Ezt könnyen megtudhatjuk. -mondta Ennil, majd lehunyta a szemét, láthatóan koncentrált valamire. Közben halkan suttogta: -Bocsáss meg, Losztur, meg kell tennem. -a tündér épp egyik törvényüket szegte meg, miszerint tiltva van nekik a gondolatolvasás. Belepillantott a parancsnok elméjébe, hogy megtudja, miért ment el. A tündérek nagyon komolyan veszik a törvényeiket és minden kiadott utasítást, rendkívül alázatos, engedelmes lények; de Ennil nagyon aggódott Loszturért, bármennyire is bízott benne.

-Nagyon veszélyes, de fontos feladatot teljesít. -próbálta leplezni félelmeit a küldetés kimenetelével kapcsolatban. -Hányan mentek utána?

-Harminc Gárda-tag plusz a repülő. Mit csinál?

-Nem tudom. -Ennil nem hazudott. Miután megtudta a parancsnok szándékát, rögtön törölte azt a tudatából. Mármint a sajátjából. -Elfelejtettem, szándékosan. Nem tudódhat ki.

  Gyeruszhálen riadókészültségben volt. A várost egy hatalmas erődítménnyé alakították, megerősítették a falakat, fegyverbe szólították a lakosságot, megtriplázták az őrséget, erősítést hívtak. Három teljes hadsereg állomásozott most a fővárosban. A boboliszi propaganda felülmúlta önmagát, az egész Birodalom a főváros elleni közelgő inváziótól rettegett. A felkelők serege a közelében sem volt a városnak. A birodalmiak mindenhonnan értékes erőket vontak el a város teljesen felesleges védelmére. Gyakran ismételt, rettegett szállóige vált egy fiatal Diplodocus őrszem túlbuzgósága következtében szárnyra kapott mondásból: "Loztoron anto petrans!" (diplodocidául: Losztur a kapuk alatt!) Egyedül egy Hayo nevű Quetzalcoatlus százados vetette fel, nem lehet-e, hogy ez csak megtévesztés? Az ő százada volt megbízva ugyanis a környék folyamatos felderítésével. Márpedig a Quetzalcoatlus járőrök nem észleltek gyanús mozgást se közel, se távol.

  Reccs!!! A Velociraptor egy nem is vékony faágat tört le, mikor a lombkoronába repült. Holtan zuhant lefelé a halálos rúgás és a becsapódás után. Társai mit sem tétováztak, minden irányból nekirontottak ellenfelüknek. A hatalmas Gigantoraptor kinevette őket; apró ellenfelei túlságosan nagy célpontot választottak maguknak. Még egy rúgás a hátulról ráugrani próbáló ellenfélre; ugyanúgy végezte ki, mint az előzőt. A következőt egyszerűen eltaposta, egy másikat erős csőrével metszett ketté... A maradék Velociraptor visszavonult. A magányos Gigantoraptor harcos Losztur főseregétől vitt üzenetet a Karadmi ellen vonuló különítménynek, mikor a sűrű erdőben belebotlott a birodalmi járőrbe. Számára a dzsungel talán nem a legideálisabb küzdőtér, ő a sivatagban van otthon (mondjuk a Velociraptor is), de ettől függetlenül könnyen visszaverte őket. Az üzenetet Gordeosz küldte, miszerint a rohamot légitámadással kell majd kezdeni, amiben először a repülő íjászok össztüzet zúdítanak, majd a hárpiák közelharca következik. A támadó zászlóalj tündérei jó szelet biztosítanak, hogy a nyilak ne találjanak el saját egységet. Eközben indul meg a szárazföldi roham, amikor minden védő az eget figyeli majd. Utahraptorok (a teljes Fekete Gárda), Gigantoraptorok, terrormadarak (többek között Phorusrhacosok, Kelenkenek, stb.) és egyéb rettenetes vadászok, csupa két lábon, gyorsan mozgó, támadó stílusú húsevő. Az egész egy gyors, mozgékony csapattest volt, tipikus rohamosztag. Ötven nap telt el a főparancsnok távozása óta. Már folyamatban volt a tábor feltérképezése, a felkelők Hatzegopteryxeket és Argentavisokat küldtek fel naponta a légtér zavarására, amik elvonták a tábort védő Pteranodonokat, így a kicsi, fürge Archaeopteryxek berepülhettek és alaposan szemügyre vehették a tábor felépítését, elrendezését, védelmét stb. A védőknek nagyon nem tetszett a dolog, de hiába is próbálták meg üldözni a felderítőket, a nagy repülőgyíkok mindig szem elől tévesztették a sűrű fák közt menekülő, villámgyorsan manőverező madarakat. Így inkább hagyták magukat csapdába csalni, és a Pteranodonok továbbra is a hatalmas, magasan szárnyaló rémségeket támadták. Szörnyű légicsatákat vívtak, de ez valójában a másik ijesztgetéséből, üldözéséből, sebesség, fordulékonyság és kitartás összeméréséből állt, szó szerinti harc és halálos sérülés nem történt. Az Archaeopteryxek ellen inkább erősítést hívtak: korlátolt röpképességű tollas dinoszauruszok és kezdetleges madarak érkeztek a tábor védelmére. Rengeteg hasonló faj nyüzsgött mindkét oldalon a tollak kavalkádjában, volt Anchiornis, Microraptor, és Sinornithosaurus, csak hogy a leggyakoribbakat említsük. Futottak, siklottak, cikáztak a ketrecek között... olyan gyorsan mozogtak, alig lehetett észrevenni őket. Rutzsol csak nézte őket és szurkolt nekik.

-Gyorsabban! Majdnem megvolt! Te meg mit csinálsz, fölötted vannak! Vigyázz már, nem látod, hogy... Hé, ti honnan kerültök ide?! -ketreceik fölött/között egy csapat Archaeopteryx szórta szét a rájuk támadó Sinornithosaurus rajt, majd az érkező Rahonavisokkal szálltak szembe. Ám a magasan felettük küzdő óriásokhoz hasonlóan ők is csak versenyeztek, nem bántották egymást. Rutzsol pár hete szolgált csak a Birodalomnak, önként jelentkezett egy toborzáson, ahol Karadmiba kerestek emberi őröket a foglyoknak, minden más lény ugyanis most a tábort védte; fokozni kellett az őrséget az egyre sűrűbb felderítések miatt. Bár a sereg Gyeruszhálen felé jár, akkor Karadmit nem fenyegeti veszély, nem igaz? Ez biztos csak elterelés. Legalábbis a Birodalom ezt gondolta. Meg voltak győződve, hogy a támadás a főváros ellen irányul. Rutzsol most csak nézte a felettük zajló hajszát. Nagyon élvezte. A bokáján és a háta mögött a csuklóján megkötözött fekete hajú tündérlány, akire vigyáznia kellett, csendesen üldögélt mellette, a ketrec sarkába húzódva. Nem szólt egy szót sem, meg sem mozdult; csak szomorúan nézett maga elé. Ketrecének kapuján egy táblára írva feketén virított az 1431-es szám. Az ő felügyeletét kapta Rutzsol; bár a tündér előző őre is emberi lény volt (egy ragadozó), tehát nem volt indokolt új őrt kapnia, ám őt pár napja az éj sötétjében brutálisan felkoncolták, miközben foglyához igyekezett vissza egy eligazításról. Sérülései alapján valami nagy dromeoszaurida lehetett... talán egy Utahraptor? Az őrszemek senkit sem láttak behatolni a táborba. A Microraptorok megvizsgálták a helyszínt, de csak emberi szagot és lábnyomokat találtak. Ezért lett a zöldfülű Rutzsol az 1431-es fogoly őrzője. Már többször próbált kapcsolatot teremteni foglyával, ám az válaszra sem méltatta. A lány nem akart barátságtalan, elutasító lenni, ám most úgy érezte, muszáj. Fogsága óta most először érzett félelmet. Félt attól, hogy egy gyenge pillanatában többet mond fogvatartójának, mint kellene. Eddig mindig bántották, durva kínzásokkal próbálták szóra bírni. De ez a fiú valahogy más volt. Kedves volt hozzá. Más körülmények között a barátságos, szeretetre éhes tündérlány már egy kedves szótól is szinte elolvadt volna, de most attól félt, ez a kínzóinak újabb stratégiája, miszerint az idegen a bizalmába férkőzve próbál információt kicsikarni belőle (ő nem tudott róla, mi történt az előző őrrel). Szörnyű lelki fájdalmat okozott neki ilyen zárkózottnak, megközelíthetetlennek maradnia és nem tudta, meddig bírja még. Leginkább az nyomasztotta, hogy még azt sem zárta ki magában, hogy a fiú tényleg nem olyan gonosz, mint a többi. Valahogy olyan őszintének tűnt... Bárhogy próbált a fiú lelkébe pillantani, hogy megtudja az igazságot, nem látott semmit. Fogvatartója belülről volt olyan kifürkészhetetlen, mint amilyennek ő most külsőleg próbálta mutatni magát. A szíve mélyén valahogy mintha... bizalmat érzett volna Rutzsol iránt? Próbálta nem kimutatni az érzelmeit, de ez neki, őszinte, nyitott, szeretetteljes tündérlánynak szinte megoldhatatlan feladat volt. Rutzsol megint próbálkozott:

-Szomorú vagy? -húzódott közelebb hozzá. -Mi a baj? A kínzások? Tarts még ki egy kicsit!

-Ezt hogy érted? -nem bírta ki, hogy ne válaszoljon. -Már tudod, mikor fognak megölni?

-Mi? Dehogyis, nem úgy értettem. -nyugtatgatta a lányt, aki olyan rémült szemekkel nézett rá, hogy már ő is megijedt tőle.

-Akkor meg hogy értetted?

-Hát nem te szoktad mindig azzal vigasztalni magad, hogy Losztur úgyis elpusztít minket és ti tündérek szabadok lesztek?

-Ne merészeld még egyszer a szádra venni a nevét!

-Jól van, na. Nem mondtam semmi rosszat róla.

-Nem veszel komolyan, igaz? Azt hiszed, ez csak egy ostoba kislány álmodozása, igaz? 

-Nem, dehogyi...

-Ne hazudj! Átlátok rajtad, tudom, hogy csak azért próbálsz közeledni felém, hogy megbízzak benned és elmondjam a nevemet! De hiába próbálkozol, úgysem mondom meg, ki vagyok! Fogjátok már fel végre, hogy teljesen mindegy, mivel próbálkoztok, úgysem fogom elárulni, hogy... -ettől félt. Túl sokat mondott. Csak reménykedni tudott, hogy őrzője nem rakja össze magában a darabkákat. Ha megtudják, ki ő, azonnal megölik.

  -Felség!

-Igen?

-Níd tábornok úr kér bebocsátást.

-Engedd be!

-Felséges királynőm! -szólt Rodekához a hatalmas Diplodocus, miközben próbálta bepréselni magát a gigantikus trónterem monumentális kapuján -Elnézését kérem a zavarásért, kérem engedje meg elmondanom a véleményemet a közelgő támadással kapcsolatban!

-Hallgatom, tábornok.

-Véleményem szerint a támadás záros határidőn belül meg fog történni, csakhogy a számításokkal ellentétben Karadmi ellen! Szerintem az az elterelés, hogy ide fognak jönni és éppen, hogy Karadmi a valós célpont! A táborba rendszeresen betörnek ellenséges felderítők, itt alig láttunk néhány repülőgyíkot. Biztos vagyok benne, hogy ott fognak lecsapni!

-Karadmi? Túl erős a védelme, nem fognak átjutni. Losztur vakmerő, de nem őrült. Tudja, hogy még ha be is veheti a tábort, az rengeteg tündér életébe kerülne. Nem meri megkockáztatni. Köszönöm, hogy hangot adott aggodalmának, de ha a fővárosunk elesik, azzal szinte az egész Birodalom megsemmisül. Ide fog jönni. Ez biztos. És itt fog elesni a teljes hadereje, figyelje meg. Van még valami?

-Nincs felség, köszönöm, hogy meghallgatott.

  Mindketten hallgattak. A tündér a lélegzetét is visszafojtva figyelt, halálra volt rémülve. A fiú szólalt meg először:

-Hogy? Mit nem mondasz meg? -mivel nem érkezett válasz, a rémülettől remegő lány mellé ült, végigsimította hosszú, fekete haját és lágy hangon próbálta megnyugtatni -Na, semmi baj. Nyugodj meg. Mit szerettél volna mondani? Ne félj, bennem megbízhatsz...

-Benned? Egy birodalmiban? -a lány hangján hallani lehetett, mindjárt elsírja magát.

-Miért? Az nem lehet, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi?

-Ha elmondom, meg fognak ölni! Rutzsol! Én... nem akarok meghalni! Nagyon félek. -suttogta. -Könyörögve kérlek, ne hagyj meghalni! -a lány könnybe lábadt szemekkel nézett őrére. Nem bírta tovább, sírva fakadt. "Végem van, mindennek vége! Losztur, én... elárultalak! Nagyon sajnálom! Teljes szívemből sajnálom! Könyörgöm, bocsáss meg nekem!" Ezek a mondatok kavarogtak most a fejében. Már várta, mikor lépnek be a ketrecébe a ragadozók, hogy kivégzésre vigyék. De nem ez történt. Nagy megdöbbenésére, a fiú nem rohant el kiabálva, hogy "Megtaláltam! Ő az, őt kell elpusztítani!". E helyett gyengéden átölelte őt, sőt, még egy puszit is adott a keservesen zokogó tündér homlokára.

-Semmi baj! Nem kell sírnod, nem történt semmi.

-Dehogynem! Elárultam őt! Ölj meg! -a lány hátrahajtotta a fejét -Itt a nyakam, ölj már meg! Kérlek!

-Ugyan már, ezt te sem gondolod komolyan! Kit árultál el?

-Loszturt, ki mást? Na, csak egy szorítás. Csak... minél gyorsabban, nincs kedvem sokáig szenvedni. Bár megérdemelném...

A fiú felemelte a kezét, de a lány torka helyett csak a száját fogta be.

-Hagyd már abba! Nem fogsz meghalni! Főleg nem általam. Milyen árulásról beszélsz? Hiszen nem is mondtál semmit!

-Hát nem egyértelmű?

-Micsoda?

-Miért kínzol, tudom, hogy tudod!

-Mit?

-Hogy ki vagyok!

-Ha nem mondod meg, nem lehetek biztos!

-Ha elmondom, meghalok!

-Ha csak nekem mondod el, nem tudják meg.

-Nem mondod meg nekik?

-Már eddig is megmondhattam volna. Nos? Te vagy, akit keresnek? -suttogva kérdezte: -Te vagy a Fény tündére, igaz?

A kétségbeesett lánynak még mindig csak úgy záporoztak a könnyei. Bólintott egyet. Most már teljesen Rutzsoltól függött az élete, és ha hihetünk a jóslatban, egész Bobolisz sorsa is. 

  Déra még hosszú ideig sírt és utána is sokáig szipogott, bárhogy vigasztalta fogvatartója. Mikor végre eléggé megnyugodott, hogy szólni tudjon, ezt kérdezte:

-Ki vagy te, Rutzsol?

-Rutzsol?

-Ez a neved, nem?

-Nem egészen. Olvasd visszafelé! Losztur parancsnok vagyok, a Boboliszi Ellenállási Mozgalom vezetője.

  Gordeosz tábornok egyedül sétálgatott a síkságon. Éhes volt. Volt tartalékuk bőven, de a tábornok (mint minden húsevő) szeretett maga vadászni. Csakhogy nem éppen arra számított, ami szembejött vele. Egy apró pontot látott meg a távolban. Megindult oldalra, hogy szélirány szerint jól helyezkedjen. Mikor már egy ideje haladt, de a pont is mindig úgy mozgott, hogy ez ne sikerüljön neki, a tábornok rájött, célpontja is szélirány szerint próbál helyezkedni. Tehát ragadozó. Most már nem táplálékért ment. Harcolni ment. Tudta, ebből párbaj lesz, és csak egyikük fogja túlélni. Már amennyiben ellenséggel van dolga. Így volt. Egymás felé haladtak és rövid időn belül a csökkenő távolság felfedte őket egymás előtt. Az egyik oldalon Gordeosz tábornok, egy egyszemélyes hadsereg. A másik oldalon: Nagy Al. Egy egyszemélyes hadsereg. 

 

7. fejezet

Jó időben, rossz időben

-De... nem. Igen? Hogyhogy? Hogy kerülsz ide, és... miért nem mondtad el korábban, de ki vezeti a sereget, és ha megtudják, rögtön végünk, és miért vagy ilyen kedves, még a végén feltűnik nekik, de miért nem ismernek fel, ez...

-Hahó! Nyugi! Egyszerre csak egy kérdést! -tette ujját a tündér ajkaira Losztur parancsnok.

-Miért nem mondtad el? 

-Nem akartam, hogy tudd. Nem tudtál volna őszintén félni tőlem, nem akartam, hogy ez feltűnjön nekik.

-A korábbi őröm?

-Megöltem. -húzott elő a ruhája alól egy hatalmas Utahraptor sarlókarmot a parancsnok.

-Miért nem szöktettél meg?

-Még nincs itt az ideje. Hamarosan harcosaim be fognak törni a táborba, a kavarodás alatt kell kereket oldanod, most túl erős az őrség.

-Mit kell oldanom? 

-Kereket. Nagyon hasznos eszköz, pár hónapja találtuk fel. Azt jelenti, akkor kell elmenekülnöd.

-Nöm? Nem inkább nünk?

-Nem. Nekem itt kell maradnom harcolni. Csak nem hagyhatom cserben őket!

-Mindig csak a harc! A Vér-fennsíkon is majdnem meghaltál! 

-Te mindig figyelsz engem?

-Nem, csak ha kell. Megérzem, ha bajban vagy.

-Felébredés után miért nem tudtam soha, hogy te beszéltél velem? -Losztur már első pillantásra felismerte az álmaiban látott lányt a tündérben.

-Ezt hogy érted? Nem is beszéltem! Úgy érted, egy olyan lányt láttál álmodban aki úgy nézett ki, mint én?

-Pontosan.

-Akkor az a jövőbeli én lehetett. Nekem, mármint magamnak is szokott üzenni.

-Vaz??? (Bobolisziul: Mi?)

-Én vagyok, egy későbbi időből.

-Egy mentális időkapszula?

-Így is nevezheted. A birodalmiak miért nem ismernek fel téged?

-Mert sohasem látták az arcomat. Mindig maszkokban harcolok.

-Tényleg... A sereg?

-Gordeosz tábornokra bíztam. 

  -Hát végre találkozunk. Azt hittem, már sosem jön el ez a nap. -mondta Gordeosz Nagy Alnak.

-Pillanatok múlva az alvilágból fogsz imádkozni, hogy bár ne jött volna el!

A két szörnyeteg egymásnak esett. Karmok villantak, fogak hatoltak a húsba, tépték-szaggatták egymást. Sebesség állt szemben erővel. Gordeosz hamar rájött, a szemtől szembe történő harc ellenfelének kedvez, ezért taktikát változtatott. Fürgeségét próbálta kihasználni, ám Al pontosan tudta, mit tervez, így könnyen hárítani tudta a támadást.

  -Akkor ezért nem ismertél fel engem. Mert sohasem te beszéltél hozzám, hanem a későbbi te... -állapította meg a parancsnok.

-Igen. És bár tudtam róla, ha valami fontos történt veled, az arcodat soha nem láttam. De egész...

-Igen?

-Ööö... semmi. -a lány érezte, hogy most nagyon elpirult.

-Igen?

-Hát... tetszel, na. 

-Úgy érted, hogy...

-Nem értek semmit sehogy, ne kínozz, szépen kérlek!

-Nem rosszból mondom! Nem kell szégyelni...

-Nincs mit szégyelnem, hagyjál már! Nekem nem tetszhet senki?

-Dehogynem! Na, ne haragudj. Haragszol?

-Nem. Akarva sem tudnék. 

-De szomorú vagy.

-Csak kicsit.

-Sajnálom! Bocsáss meg! Ez még rosszabb nekem, mintha haragudnál!

-Jól van, semmi baj. Felejtsük el! Csak még... később akartam elmondani. De... baj van. Gordeosz veszélyben van. Érzem.

-Mi a baj?

-Nem lenne szabad...

-Az ördögbe is, velem is megcsináltad!

-Jó, jó. Allal párbajozik.

-HOGY MIT CSINÁL???

-Nagy Allal párbajozik! Ölelj meg! -talán ő maga sem hitte, hogy így lesz, de Losztur teljesítette a kérését. A lány próbálta megnyugtatni, érezte, a fiú nagyon aggódik tábornokáért. -Ne aggódj, Gordeosz tudja, mit csinál.

  A nyolcvan sebből vérző, félhalott ellenfelek szembeálltak egymással.

-Nos? Feladod? -kérdezte Al.

-Úgyis tudod a választ.

-Igaz. Akkor ennek most vége.

-Amíg én élek, addig nincs vége!

Újra összecsaptak.

-Normálisak vagyunk mi? -így Al, miközben kitépett egy cafatot a tábornok farkából. -Itt öljük egymást már vagy öt órája két hataloméhes zsarnok kedvéért?

-Akik el fognak bukni! -rúgta pofán Gordeosz ellenfelét sarlókarmával.

-Így beszélsz a vezéredről?! -csapott oda a farkával Al. Gordeosz átugrotta.

-Nem. Rodeka és Széderák a két zsarnok. Te kikre gondoltál?

-Természetesen Rodekára és Loszturra! Széderák csak egy báb. Rodeka irányít mindent.

-És te? Így beszélsz róluk?

-Most miért, ha egyszer ez az igazság!?

-Az én vezérem más! Állj közénk! Mi megbecsüljük egymást. És ha okot adnának rá, ellenfeleinket is megbecsülnénk.

-Győzz meg!

Folytatták a harcot.

  -Az előbb komolyan hagytad volna megfojtani magad?

-Nem tudom. Tényleg nem tudom. Nagyon sok volt most ez nekem egyszerre. Egy pár pillanatra azt hittem, nincs többé remény.

-Az mindig van.

-Most már tudom. Ha nem lennék megkötözve, most megölelnélek. Képzeld úgy, hogy megöleltelek!

A lány elmosolyodott. Ám ekkor jöttek a ragadozók, hogy újabb vallatásra vigyék. Losztur a fülébe súgta:

-Kitartás!

  -Tuan!

-Pantorr?! Te itt?? Soha nem láttalak még a skorpiók közelében. Azt mondtad, félsz tőlük. -a sereg Brontoscorpiói nyüzsögtek ugyanis körülöttük.

-A fóbiát le lehet győzni. Nem bántanak. De nem ezért jöttem. Ebben a hatalmas tömegben nem könnyű meglelni, ha keresel valakit. Nem hallottad, mi történt Gordeosszal?

-Csak szóbeszédeket csíptem el, miszerint a tábornok úr Nagy Allal csatázott és súlyosan megsérült. Egyesek szerint meg is halt...

-Nem, nem halt meg, de időbe telik, mire rendbehozzuk. Al sem járt jobban. Őt sem lesz könnyű meggyógyítani.

-MICSODA? Nagy Alt idehoztátok???

-Nem hagyhattuk ott! Nem biztos, hogy túlélte volna.

-De ha elszabadul...

-Csak egy harcos.

-Aki egy hadsereggel ér fel!!!

-Alaposan helybenhagyták egymást. Egyikük sem fog a közeljövőben harcba vonulni.

-Mondod te. Figyeld meg, amint dolog lesz, rögtön az első sorokban fogjuk találni őket.

-Állítólag mikor megtalálták őket, beszélgettek. Gordeosz megpróbálta meggyőzni, álljon közénk.

-Sikerült neki?

-Még nem tudjuk. Én legalábbis nem. Napok óta téged kerestelek.

  Losztur az eget fürkészte. Egész éjjel nem aludt. Már nem volt sok hátra hajnalig. "Száz" -gondolta magában. Most a mellette fekvő, alvó tündért nézte. Mármint amennyit a félhomályban látott belőle. Átfutott agyán egy gondolat. "Hogy lehet egy lány ennyire gyönyörű?" Gyorsan elhesegette a gondolatot. Megfogadta, hogy sohasem fog egy lányra sem úgy tekinteni. Ébresztgetni kezdte.

-Déra! Tündérkém, ébredj! -finoman megcsiklandozta a tündér nyakát.

-Még korán van! -mondta panaszos hangon a lány.

-Hiába. Ma észnél kell lennünk.

-Mármint... ezt hogy érted?

-Száz.

-Tessék? Losztur, nem értek egy szót sem!

-Száz nap telik el a seregből való távozásom és a tábor elpusztítása között. Ma van a századik nap.

-Mi fog történni?

-Pontosan én sem tudom. De semmi szép.

Előkapta a sarlókarmot és átvágta a lány bokáján lévő köteleket. Amikor a háta mögé nyúlt, hogy a kezét is eloldozza, megdöbbenve látta, hogy Déra már kiszabadult.

-Ezt meg... te szabad vagy?

-Láttam, hogy kiszabadítasz, gondoltam, segítek.

-Dehát... hogyan?

-Ugyan, csak egy kis trükközés. Ezek a birodalmiak elég gyatrán kötözik meg a foglyaikat, már korábban is kiszabadulhattam volna, csak nem akartam, hogy észrevegyék.

-Semmi varázslat?

-Nem kell ide varázslat. Bár nem is hiszem, hogy van még elég tündérporom hozzá... Rég nem verdestem a szárnyammal.

-De repülni tudsz, ugye?

-Elvileg igen. Bár elég gyengének érzem magam.

-Muszáj repülnöd! Amint kezdetét veszi a...

Losztur nem fejezhette be a mondatot. Ebben a pillanatban fülsiketítő csatakiáltás hallatszott minden irányból. Ketrecük mélyen a hatalmas területű tábor belsejében volt, de még így is tisztán hallották a hangokat. Valójában a támadás már korábban kezdetét vette. A repülő emberek a kissé módosított terv szerint tündéreikkel mentális kapcsolatot létrehozva arra használták erejüket, hogy álcázzák magukat, majdnem teljesen átlátszóvá vált testüket a hajnali félhomályban szinte egyáltalán nem lehetett látni. Csendben felröppentek a falakra, leölték az őrség nagy részét, majd mikor az életben maradottak riadót fújtak, ők is leadták a jelet. Erre a fák közt várakozó csapattest minden irányból lerohanta a tábort. A Utahraptorok gond nélkül felugrottak az öt méter magas falakra, félresöpörték az ellenállást és megnyitották a kapukat a többiek előtt. Erre a rengeteg Phorusrhacos, Kelenken, Gastornis (és még sok más terrormadárnem, melyet az olvasók kedvéért most nem sorolnék fel), Gigantoraptor, Ceratosaurus, Allosaurus, Dilophosaurus és Carnotaurus elözönlötte Karadmit. A védőknek esélyük sem volt. A riadó után egy perccel a támadók már bejutottak. A szörnyű kavarodást körülbelül ahhoz hasonlíthatnánk, amikor a Trója című filmben a görög sereg beveszi a várost. A ketrecek között végigrohanó ragadozó emberek ezt üvöltözték:

-Megölni őket! Minden foglyot kivégezni! Azonnal öljétek meg őket!

Az őröknek most meg kellett volna ölniük foglyaikat. Losztur kivételével hozzá is kezdtek mind. A parancsnok kirúgta a ketrec ajtaját, rávetette magát az előtte rohanó, ordítozó ragadozóra és a sarlókarom egyetlen ütésével bezúzta a koponyáját. Mögötte egy birodalmi Dromaeosaurus rá akarta vetni magát, de oldalról elkapta és szétcincálta egy nagy Theropoda. Losztur már a hangjáról felismerte, még mielőtt megfordult volna. Elkiáltotta magát, miközben készült a harcra a hatalmas húsevő ellen.

-Ineszla (a legtöbb birodalmi nem ismerte Dérának ezt a nevét), tűnj innen! Takarodj azonnal! -kiáltotta, s megindult Nagy Al felé. Ám közéjük ugrott Gordeosz tábornok.

-Parancsnok úr, velünk van! Al átállt hozzánk!

-Mi?

-Úgy néz ki, társakként harcolunk tovább. -mondta Al. -Később kérdezzen uram, most dolgunk van.

Losztur már meg sem lepődött azon, hogy a tábornok ilyen gyorsan megtalálta. A több száz felderítő közül valamelyik biztos felismerte őt és megjegyezte a ketrec helyét, noha elvileg senki sem tudott róla, hol van... vagy lehet, hogy követték? Gordeosz harcosai utána mentek volna? Losztur túl jól ismerte a tábornokot. De most nem volt ideje ezen tűnődni. Felpattant a Utahraptorra és támadásba lendült. Egy közeli ketrecbe törtek be. Az őr foglya felett térdelve fojtogatta a kínjában kétségbeesetten vonagló tündért. Gordeosz ráugrott, letépte a fejét. Gyorsan átvágta a levegő után kapkodó lány kötelékeit, majd rohantak tovább. A másik ketrecben egy ragadozó volt. Foglya már megfulladt. A tábornok hatalmas sarlókarmával megfosztotta férfiasságától a ragadozót, majd otthagyta elvérezni. Ekkor két Smilodon támadt rájuk. Gordeosz elbánt az egyikkel, Nagy Al eltaposta a másikat. Három Gastornis is csatlakozott hozzájuk. Folytatták a harcot. További ketrecekbe hatoltak be. Az egyikben egy Carnotaurus végzett iszonyú puszítást, nem csak az ott őrködő ragadozót aprította fel, hanem öt társát is, akik egyszerre támadták az ott fogvatartott tündért, akit mellesleg a hatalmas húsevő bika sikeresen megmentett. A ketrecőrök csak kevés helyen szálltak harcba támadóikkal, elsődleges feladatuk foglyaik megölése volt. A Gordeoszt és Loszturt kísérő Diatrymák szintén behatoltak egy ketrecbe. A ragadozó szemfogai már mélyen a tündér torkában voltak, még küzködött ugyan, hogy levegőt vegyen, de a madarak tudták, menthetetlen. Átharapott torokkal, megmérgezve vergődött a földön. Az egyik madár egy gyors mozdulattal megkímélte a percekig tartó szenvedéstől. Társai közben széttépték a ragadozót, úgy felkoncolták dühükben, hogy senki meg nem mondta volna a maradványairól, milyen fajhoz tartozott.

Losztur szédülni kezdett. Nem bírta a vért. Határozottan úgy érezte, még öt perc harcot nem bír ki ájulás nélkül. Nem ez volt az első eset, máskor is érezte már, de akkor mindig úrrá tudott lenni az érzésen. Leszállt a tábornokról és mondta neki, harcoljon tovább, az azonban nem akarta otthagyni őt. Déra termett hirtelen a parancsnok mellett.

-Menjen harcolni! Vigyázok rá! -egy apró varázslat rávette a tábornokot, engedelmeskedjen. A fiú nem bírt állni, leguggolt. Görcsösen markolta a sarlókarmot, de ő is tudta, ilyen állapotban nem tudná megvédeni magát. Hát még a tündért! Déra lehajolt hozzá és átölelte.

-Kitartás, most nem adhatod fel! Segítsek? -meg sem várva a választ, egy újabb varázslattal segített parancsnokán, már jobban érezte magát. De kellett még pár perc. Nem volt annyi. Három ragadozó szaladt feléjük, természetesen a tündérre mentek. Egy rúgás, egy pördülés, egy kézcsavarás, még egy rúgás... pillanatok múlva a ragadozók életben ugyan, de harcképtelenül jajveszékelve vagy éppen eszméletlenül hevertek a földön. Losztur el sem akarta hinni, amit látott. 

-Ez... te tudsz harcolni??? És... dehát tündér vagy! Jobban harcolsz, mint én! Ez...

-Jól van, jól van na, csak megvédtelek. Te is megtetted volna értem.

-Tőlem el is várható! Nekem feladatom, hogy téged védjelek, de te lány vagy...

-Nekem nem szabad megvédenem magam? Ne válaszolj, nincs most időnk erre.

-Hogy tudtak elfogni téged?

-Az más. Váratlanul ugrott rám, és máris a földön voltam. Időm sem volt reagálni.

A csata alig tizenöt percig tartott. A tábor teljesen elpusztult, az elvonuló boboliszi had porig égette. A védőket mind lemészárolták. A halott tündéreket is összegyűjtötték, Tuan számára. Iszonyatos vérfürdő volt. A táborból kifelé menet Losztur parancsnok elhányta magát és csak Déra ismételt segítségének tudható be, hogy nem ájult el. A tündérnek végig támogatnia kellett, amíg el nem hagyták a tömegmészárlás helyét. Nem is csoda. Bokáig tocsogtak a vérben, minduntalan leszakadt karokon, lábakon és egyéb felismerhetetlen testrészeken másztak keresztül, a szagokról nem is beszélve. A tündérek nem is sétáltak, fél méterrel a talaj felett repültek. Déra Loszturt is felemelte maga mellé. Egyébként is ritkán sétálnak, ugyanis a varázsport szárnyuk csapkodása termeli számukra. Gyakori tévhit, miszerint azért repkednek, mert mindig mezítláb vannak; bár ez többnyire igaz, repülniük a tündérpor miatt kell. A mentőakció csak félsikerrel járt. A táborban fogva tartott tündérek felét tudták csak megmenteni. És mivel rengeteg fogoly volt, ez hatalmas veszteséget jelent.

-Hogy vagy? -kérdezte Déra a parancsnokot, aki ismét hatalmas (bár időközben megfogyatkozott) serege biztonságát élvezte. Este volt, a parancsnok kunyhójában üldögélt az ágya szélén.

-Megvagyok. -hangzott az egykedvű válasz.

-Kit akarsz becsapni? Látom, hogy nincs minden rendben. Bejöhetek?

-Az én házam a te házad.

-Mondd meg nyugodtan, ha zavarlak! -mivel nem érkezett válasz, megkérdezte: -Zavarlak?

-Nem, dehogy... nem tudom! Hagyjál már, mit akarsz?

-Bocsánat, megbántottalak? Kérlek, ne haragudj. -várt egy kicsit, majd hozzátette: -Már itt sem vagyok.

-Várj! Légyszíves! Gyere vissza! Nem rád haragszom.

-Akkor kire?

-Nem haragszom, de ezt egyszerűen nem bírom tovább!

-Micsodát? -a lány leült mellé.

-Ezt az egészet! Elegem van ebből a parancsnokolós irányítgatós őrültségből! Ezrek, ezrek?! Százezrek! Halnak meg miattam... Még egy ilyen borzalmat nem fogok túlélni.

A tündér most már meg is ölelte a parancsnokot.

-Na, hova tűnt a bátor, rettenthetetlen Losztur parancsnok? 

-El. Elment.

-Jöjjön vissza! Na, nézz rám! Kérlek! Losztur, ne csináld ezt, te erősebb vagy! Ha adok egy puszit az segít? -próbálta felvidítani a fiút, de nem sikerült.

-Hagyjál már! 

-Jól van, na. Akkor mit csináljak, hogy jobb legyen?

-Hagyj békén!

-Csak segíteni szeretnék! Losztur, szeretlek!

-Nem akarom, hogy szeressenek!

-Miért? Egyedül nem bírod ki! Barátok nélkül. Erre senki sem képes!

-Dehogynem.

-Miért csinálod ezt?

-Egyszer, csak egyetlenegyszer bíztam meg valakiben feltétel nélkül, amióta az eszemet tudom. Csúnya vége lett. Soha többé nem akarom átélni. 

-Mi történt?

-Elárult. 

-Én nem foglak! 

-Ő is ezt mondta! 

-Losztur, én inkább meghalok! Az életemre esküszöm! Megmentetted az életemet, mindennél jobban szeretlek téged, mit tegyek, hogy megbízz bennem? Bármit kérsz, megteszem, esküszöm. Ha tudom.

-Akkor most menj ki azon az ajtón és felejtsd el, hogy itt jártál!

-Tényleg ezt szeretnéd?

-Azt szeretném, ha végre akadna egy ellenség, aki képes megölni engem.

-Ezt most komolyan mondtad? Losztur, megijesztesz! Most már csak akkor megyek ki, ha erővel dobsz ki az ajtón! De még akkor is visszajönnék. Na, ugye csak vicceltél?

-Nem tudom! Miért jöttél ide?

-Hogy segítsek.

-De így csak rosszabb lett.

-Ne haragudj. Mit csinálok rosszul?

-Te semmit. Csak lelkiismeretfurdalásom van, ha ilyen elutasító vagyok veled.

-Akkor ne legyél. Én nem haragszom rád. -mosolygott a lány.

-De muszáj! Csak így lehet életben maradni.

-Miért mondod ezt?

-Ha a legjobbnak hitt barátod is elárul, akkor az egyetlen esélyed, ha senkiben sem bízol meg. Még imádkozni is szoktam: "Csak a barátaimtól ments meg, Uram! Az ellenségeimmel magam is elbánok."

A lány elsősorban nem a szövegre figyelt fel, hanem a tényre, hogy Losztur imádkozni szokott.

-Te is vallásos vagy?!

-Igen.

-Látod, még egy dolog, ami közös bennünk! Akkor viszont már tényleg nem értem, hogy lehetsz ilyen hideg és zárkózott...

-Mondom! Senkiben nem lehet megbízni! Az ellenséged előtted van, látod, mit csinál, tudod, hogy bántani akar. Tudsz reagálni rá. De a barátod melletted vagy mögötted? Akkor döf beléd, amikor csak akar. Nem számítasz rá. Ergo: ha csak ellenséged van, sosem érhet csalódás. Van előnye is annak, ha mindenben a rosszat látod. Jó meglepetés érhet, de rossz sosem!

Déra lehajtott fejjel suttogta: -Tudok bármit is tenni azért, hogy egy kicsit is megbízz bennem?

Loszturnak gyanús lett a lány hangja.

-Te sírsz?

A tündér nem szólt semmit, csak megrázta a fejét, hogy nem. Losztur az álla alá nyúlt. A fogsága alatt sokat fojtogatott Déra már ösztönösen odakapott a kezével, de el is vette rögtön. Tudta, a parancsnok sosem bántaná őt. Csak gyengéden maga felé fordította az arcát. Déra könnybe lábadt szemekkel nézett rá, és ezt suttogta: -Az életemet is feláldoznám érted! Nagyon szeretlek! -sírva fakadt.

  -Ááááááááááá!!! Megölöm!!! Feldarabolom!!! Eltaposom!!! Barmok, hogy hagyhattátok?! Idióták! -döfte le hírnökét Széderák király dührohamában, mikor tudomást szerzett Karadmi bukásáról. Rodeka tudta csak lenyugtatni. Persze ő sem örült a hírnek. Kedve lett volna feldarabolni Níd tábornokot, akinek szerencsére volt annyi esze, hogy egy ideig háttérbe húzódott, annak ellenére, hogy végül neki lett igaza. Az egész vezetés azon dühöngött, hogy egy ilyen, katonailag sokkal gyengébb ellenfél hogy hozhatja így szégyenbe őket. Most fogták csak fel igazán, hogy a tehetséges Losztur parancsnok valóban veszélyeztetheti a Birodalom létét. Mégis, a fővárosba kért erősítéseket visszaküldték, hiszen feleslegesnek bizonyultak, ha egyszer az ellenség nincs a közelben. Losztur tudta ezt, ezért ismét fontolóra vette Ineszton visszafoglalását. De jelen pillanatban kisebb gondja is nagyobb volt a fővárosnál. Egy tündér feküdt a karjaiba borulva és olyan keservesen zokogott már vagy másfél órája, hogy rossz volt nézni. Már levegőt is alig kapott a könnyeitől.

-Na, hagyd már abba! Tudod, mióta sírsz? Déra, légyszíves, én nem tudtam, hogy így a szívedre fogod venni. Na, már vagy öt... nem, már hatszor bocsánatot kértem! Mit csináljak, hogy megnyugodj? Legalább válaszolhatnál! Hallod egyáltalán, amit mondok? -a parancsnok simogatása úgy tűnt, mit sem használ.

-Összetörted a szívemet! -zokogta a Fény tündére.

-Jaj, ne butáskodj már! 

-Miért csinálod ezt velem, mi a bűnöm? Csúnya vagyok? Megbántottalak valamivel? Miért büntetsz engem? Könyörgöm, áruld el végre! Nem sértődöm meg rajta, csak mondd meg, kérlek! Ha letérdelek, megmondod? 

-Déra, kelj fel, hallod? Kelj már fel!

-De akkor megmondod?

-Kelj fel! -emelte fel a hangját a sereg vezére. A lány felkelt, de látszott rajta, alig áll a lábán. Losztur megfogta. 

-Nézz rám! Nézz a szemembe! Csak egyszer mondom el: semmi bajom sincs veled, érted? Semmi! -átölelte a tündért és leültette maga mellé.

-Nem hiszem el.

-Akkor nézz a lelkembe!

-Próbáltam, de mintha valami elmepajzs védené. Átláthatatlan vagy.

-Miért nem érted meg, hogy félek bárkit is közel engedni magamhoz?

-Megértem. De akkor soha nem leszünk barátok? Szeretnék a barátod lenni!

-Már az vagy. Sajnálom hogy megbántottalak. Ilyen vagyok, nehezemre esik érzelmeket kimutatni.

-Hát ez feltűnt. -Déra viszonozta az ölelést. -Szeretlek!

 

A fejezet sajnos még nincs befejezve

Utoljára módosítva: 2014.06.28-án