PatriclovinavilágEgy tudományosan fantasztikus oldal.
Itt kerülnek leírásra a regényben előforduló élőlények.
Minden lény csak akkor kerül fel a listára, ha már szerepelt a történetben, így amíg az nem fejeződött be, a felsorolás nem tekintendő teljesnek. A kitalált lényeknek is adtam "tudományos" nevet. A nevek az ábécé sorrendjét követik, de a humanoid lényeket külön vettem, ezek a lista tetején vannak. A leírásokat kicsit lebutítottam, hogy mindenkinek érthetőek legyenek. Az adatok egy része a Wikipédiáról valók, a többi korábbi ismereteimből (filmek, könyvek, stb.), a fiktív lények esetében nagyrészt a képzelőerőm munkái. Az ősállatok nevei mellett a jelentésüket is feltüntettem.
Homo alatus (tündér): A Homo nem egyik legelterjedtebb faja volt a történet cselekményét közvetlenül megelőző időben. A H. alatus szárnyas embert jelent. Sokan szerették és támogatták ezt az igazságos, barátságos és szelíd fajt, de rengetegen gyűlölték őket, főleg irigységből. Sokan vadásztak rájuk, így a faj lassan pusztulásnak indult. Ez előtti fejlődésük azonban olyan gyorsan zajlott és oly mértékben szerteágazó formákat öltött, hogy a számtalan tündér alfajt meg sem próbálhatjuk felsorolni. A tündérek a hátuk középső részén lévő, a szárnyas rovarokéhoz hasonló hártyás szárnytól eltekintve nagyrészt megegyeznek a H. sapiens fajjal. Szárnyuk a lapockából ered. Mivel szükség van a szárnymozgató izmok helyére, a tündérek szíve és tüdeje kisebb az emberekénél (a tündér is ember, de az egyszerűség kedvéért itt a H. sapiensre hivatkozom emberként), így gyorsabban ver a szívük és gyorsabban lélegeznek; levegő nélkül kb. 2/3-szor annyi ideig bírják csak ki, mint az átlagos emberek. Emellett csontozatuk és izomzatuk is gyengébb, a test súlyát csökkentendő. A legelső tündéreknek egy pár, a lepkékéhez hasonló szárnyuk volt, melyet nyugalmi helyzetben függőlegesen maguk mögött tartottak, így nem tudtak a hátukra feküdni. Később kifejlődtek a szitakötőkéhez hasonló, de szintén egy pár szárnnyal rendelkező tündérek, ezek egy része nyugalmi helyzetben oldalra tárta szét a szárnyait. Történetünk idején már annyi különböző alfajuk létezik, hogy azokat lehetetlen összeszámolni. A fejlettebb, modern tündérek már képesek a hátukon is feküdni és kisebb helyekre is beférnek, mert szárnyaikat nyugalmi helyzetben a darazsakhoz hasonlóan képesek laposan a hátukhoz simítva összecsukni. A modern tündéreknek többnyire két pár szárnyuk van, ám ezek közül az alsó pár általában jóval kisebb a felsőnél, csak kormányzásra használják. De mindkét pár ugyanazon a ponton kapcsolódik a testükhöz. Bár varázserővel rendelkeznek, azt csak mások segítésére tudják használni; saját magukon segíteni (varázslattal) nem képesek, ártó tevékenységet végezniük pedig a legszigorúbban tilos. A tündéreket ellenségeik (elsősorban a H. sapiens és természetes ellenségeik, a H. rapax faj) nem csak azért pusztították, mert irigykedtek rájuk, amiért (nyílván kedvességükből és segítőkészségükből kifolyólag) minden más faj szerette őket, hanem azért is irigyek voltak, mert a tündéreket bár könnyű megölni, de sohasem halnak természetes halált.
Homo infestantibus (hárpia/szirén): Kegyetlen teremtmény, de csak a gonoszoknak van okuk félni tőle. Nevének jelentése: agresszív ember. E faj tagjainak teste és feje emberi, de végtagjaik madárhoz hasonlóak; karmos lábaik és tollas szárnyaik vannak. Lehet őket a tündérek testőreinek nevezni, velük ugyanis nagyon jó viszonyt táplálnak, ám minden más emberi fajjal szemben ellenségesek. A H. sapiens és H. rapax fajokat pedig egyenesen gyűlölik, nyílván tündér-ellenességük miatt (a tündérbarátokkal kivételt tesznek, de ilyen sajnos kevés van). A hárpiákat könnyű feldühíteni, és ha valaki egy haragos hárpia közelében tartózkodik, annak nem sok esélye van a túlélésre; gondolkodás nélkül megölnek bárkit, akit veszélyesnek tartanak. Hatalmas erővel rendelkeznek, éles karmaik pillanatok alatt cafatokra tépik az ellenséget. Nagyon intelligens, nemhogy csapatokba, de szervezett hadosztályokba verődve vadászó fajról van szó. Elsődleges feladatuk a tündér faj védelmezése, bármi fenyegesse is azt, továbbá minden bűnöző és rossz szándékú állat felkutatása és eliminálása. A hárpiákat a tündérek egy varázslata immunissá tette a ragadozó emberek mérgére.
Homo rapax (ragadozó ember): Fizikailag teljes egyezés mutatható ki e faj és a H. sapiens között, azzal az apró eltéréssel, hogy ennek az állatnak a szemfogai igen nagyra, akár 3cm-esre is megnőhetnek, és kizárólag hússal táplálkoznak. E téren is válogatnak, csak tündérhúst esznek. A színeket nem érzékelik, de kitűnően látnak a sötétben. Fegyvert bár tudnának, nem használnak, kegyetlen vadászmódszerük véresen egyszerű: a tündérhez közel lopakodnak, majd gyorsan ráugranak amíg az nem tud szárnyra kapni. Ha ezzel megvannak, övék az élvezet; igen, élvezet. Ez a brutálisan irgalmatlan faj szó szerint élvezi a tündérek haldoklását. A tehetetlenül vergődő áldozat képtelen kiszabadulni, a ragadozó ugyanis sokkal erősebb. Semmi más dolga nincs, mint hátrafeszíteni a tündér fejét és hatalmas szemfogait annak torkába mélyeszteni, majd végignézni, ahogy kínjában vonagló prédája megfullad. Az ölésre többféle módszerük van, attól függően, hogy pontosan hol harapják át a tündér nyakát: leggyakrabban a légcső elszorításával egyszerűen megfojtják áldozatukat, de előfordul, hogy a nyaki verőereket tépik fel és megvárják, míg zsákmányuk elvérzik; ebben az esetben nem szükséges végig fenntartaniuk a szorító harapást, hiszen a nyílt seb önmagában is halálos. Elég, ha csak ülnek és várnak. Nagy ritkán mellőzik a harapást és kézzel fojtják meg a zsákmányt, de ez nem elterjedt. Szeretnek nem teljes erejükből szorítani, hogy a szerencsétlenül járt tündér még tovább fuldokoljon. A hárpiák egykor szervezett irtóhadjáratot indítottak ellenük és szinte mind egy szálig kipusztították őket. Épp időben, mert a túlvadászás a tündéreket is veszélybe sodorta, ám a hárpiák bosszúhadjárata után ezt szép lassan ki tudták heverni. A néhány túlélő ragadozó azonban továbbfejlődött, a modern ragadozók a szemfogukból képesek mérget juttatni áldozatuk testébe, ám ezt nem mindig teszik, sokuk szereti maga kiélvezni a fojtogatás örömét. Korábbi nagy falkáikra a sasszemű hárpia felderítők könnyűszerrel rábukkantak, így újabban magányosan vadásznak, de még mindig a kihalás szélén van a faj. Ha egy hárpia talál egyet, azonnal megöli.
Homo sapiens sapiens (bölcs ember): Szerintem nem kell sok mindent írnom róla, ugyanis jó eséllyel az Olvasó is e fajhoz tartozik. Ha mégsem, úgy örömömre szolgál hogy történetemet mások is értékelik. A Homo nem H. sapiens faja nem tartozik a kedvenc állataim közé, így elég szűkszavú leszek. Nevének pontos jelentése bölcs ember, de személy szerint én a tündéreket sokkal többre tartom. Az emberek négy végtaggal rendelkező, két lábon, felegyenesedve járó állatok, melyekre jellemző, hogy a szárazföldi emlősök között egyedülállóan szinte teljesen csupasz a bőrük, alig rendelkeznek minimális szőrzettel (bár ez általában igaz a nem összes fajára). A beszéd képessége most nem lényeges, hiszen a regény minden állata képes erre. Ami viszont számottevő különbség, az az, hogy a történet szereplői közül csak a Homo nem fajai képesek fegyvereket használni (kevés kivétellel, pl.: a hárpiák).
Homo volans (repülő ember): A tündérekkel rokon faj, ám az ő szárnyuk nem hártyás, a rovarokéra emlékeztető szárny, hanem a denevérekéhez hasonló bőrvitorla. A vitorla egy négy ujjú végtagon feszül, csakúgy, mint a denevéreké. Eredetileg csak a 4. ujj feszítette ki a szárnyat, a másik három szabadon volt, akárcsak a pteroszauruszok esetében, az új, denevérszerű szárnnyal rendelkező alfaj neve H. volans provectus. (Az eredeti alfaj a H. volans volans volt.) Korlátolt varázserővel rendelkeznek, melyet csak akkor tudnak használni, ha egy tündér erejének hatósugarában vannak, és az megosztja velük a saját erejét.
Allosaurus (különös gyík): Közismertnek mondható őshüllő, habár közel sem annyira, mint például a zsarnokgyík. Hasonlít is egymásra a két állat, az Allosaurus is nagytestű, két lábon járó ragadozó, de mellső vgtagjain három ujj volt és korábban, a jura időszakban élt. Átlagosan 8,5m hosszú állat, de vannak maradványok, melyek 12 méteres példányokat engednek feltételezni. A harapása meglepő módon az oroszlánénál is gyengébb volt; úgy hiszik, vadászatkor fejét szekerceként használva, száját nagyra tátotta és felső állkapcsának hegyes fogsorát mélyen belevágta áldozata testébe, egymás után sokszor is, ha kellett. Az igazi gyilkos a vérveszteség és a sokk volt. Egy rendkívüli Allosaurus lelet a Nagy Al néven világhírűvé vált csontváz, mely állat életéről a BBC filmet is készített. A "nagy" jelző nem a méretére, hanem a teljességére utal. Egy 8 méter hosszú csontvázról van szó, melynek a 95%-át(!) megtalálták. Márpedig ez hatalmas érték. Nagy Al sohasem érte el teljes méretét, halálakor még fiatalnak számított. Teste tele van sérülésekkel és törött, beteg csontokkal, de ezek nagy része begyógyult. Halálában minden bizonnyal közrejátszott jobb lábának törött harmadik ujja, amely miatt nyilván nem tudott futni, így pedig vadászni sem. Nagy Alról a regényben is megemlékezem, méghozzá úgy, hogy szerepet adok neki.
Anchiornis (madárközeli): Kicsi, nagyjából Archaeopteryxméretű tollas dinoszaurusz a jura időszakból, az első (de nem az egyetlen), amelynek a színét is tudjuk. Feltételezték nála a repülést vagy a siklást, de, bár fejlett tollai voltak, még éppen hogy nem tudott a levegőben maradni. Fákon közlekedett, mert a lábain lévő tollak miatt esetlen volt a talajon. A színét illetően idézek a Wikipédiából: "Az Anchiornis testén levő tollak nagy része szürke és fekete volt. A fejtetőn levő tollak főként rozsdabarnák, az alul és elöl levők pedig szürkék voltak, míg az arcon levő főként fekete végű tollak között rozsdaszínűek helyezkedtek el. Az elülső és a hátsó szárnytollakat fehér alapon fekete pettyek díszítették. A szürke fedőtollak (a hosszú szárnytollak tövét borító kisebb tollak) a főként fehér főtollakkal szemben kontrasztot képeztek. A szárny nagyobb fedőtollai szintén fehérek voltak, mintázatként szürke vagy fekete pettyekkel ellátva, melyek sorokat alkottak a szárny közepe mentén. E mintázat a szárny külső részén (az elsődleges fedőtollaknál) fekete sávként vagy pontsorként, a szárny belső részén (a másodlagos fedőtollaknál) pedig rendezetlen pontokként jelent meg. A lábszárakat a hosszú hátsó szárnytollak mellett szürke tollak borították, a lábfejeken és a lábujjakon levő tollak pedig feketék voltak."
Andrewsarchus (Andrews uralkodója): Külsőre a lentebb leírt Postosuchusra és Gorgonopsra hasonlít, ám sokkal később, a felső eocénben élt. Továbbá hármuk közül ő volt egyedül emlős. Nem rokona a másik kettőnek (azok sem egymásnak), csak első ránézésre tűnnek hasonlónak. Emlős lévén szőrös volt. A lábain lévő ujjak inkább paták, mint karmok. Két méter magas, 4 méter hosszú volt, mindenevő. Alkalomadtán profi vadásznak bizonyult. Koponyája majdnem egy méter hosszú. A párosujjú patásokkal és a bálnákkal áll rokonságban.
Ankylosaurus (összeforrt gyík): Még, hogy a történelem előtti korokban nem voltak tankok! Na, márpedig az Ankylosaurus igenis az volt! Egy tetőtől talpig nehézpáncélzatba bújtatott, nem, hogy golyó-, de páncélököl-álló harckocsi volt, farka végén ágyúkkal versengő erejű támadófegyverrel. Jó, ezt most nyílván túlmodernizáltam, de a tények önmagukért beszélnek, mint azt mindjárt látni fogjuk. Alacsony (csípőnél kevesebb, mint két méter), széles teste 9m(!) hosszú is lehetett, páncélzatát pedig a legnagyobb húsevők sem tudták áttörni. Legfélelmetesebb a farka volt, melynek végén egy óriási csontbuzogány díszelgett, amivel pozdorjává zúzta bármely ellenfél csontjait. Ez a négy lábon járó növényevő sárkánygyík annyira védve volt, hogy még a szemhéján is pánzélzatot viselt. Egyetlen sebezhető része a hasa volt, de ahhoz lehetetlen volt hozzáférni. A kréta időszak eme hoplitái tehát könnyűszerrel leterítettek egy túlzottan agresszív Tyrannosauruszt.
Archaeopteryx (ősi szárny): Végre egy aranyos, kicsi, szeretnivaló őslény, nem pedig egy 26 méteres gyilkológép. Egy nagyon furcsa szarkát kell elképzelni. Fél méter hosszú, egy métert el nem érő szárnyfesztávú madárka volt a jura időszakból (a madárra még visszatérünk). Százötven éven át őt tartották a hiányzó láncszemnek, a legelső madárnak; az átmenet volt hüllő dinoszaurusz és madár között, mind közül a legértékesebb ősmaradvány volt teljes másfél évszázadig. Azonban dicsfénye leáldozott. A közelmúltban megfosztották címétől, állítólag van már nála is ősibb madár (Aurornis, Anchiornis, stb. mondanak már mindenfélét). Szegényt még ezek után sem hagyták békén, a madár címet is elvették tőle. Több helyen többféle dolgot írnak ugyan, de némely források szerint már visszasorolták a tollas dinoszauruszokhoz. Vitatkoznak azon is, tudott-e repülni. Pedig egész idáig azt mondták, igen. Engem már nem érdekel, mit művelnek szerencsétlennel, a történetemben igenis madár és tud repülni, méghozzá nagyon jól! Az egész vita felesleges lenne, ha újradefiniálnák a madarakat. Legyen minden tollas dinoszaurusz madár és kész! Amúgy a tollai színét is sikerült megállapítani: fekete tollruhája volt. A tollakon belül még nagyon Theropodaszerű volt, gyíkszerű testtel, fogas állkapoccsal, stb. Valóban egyesíti mindkét állatcsoport tulajdonságait. Nála jegyzem meg azt is, hogy minden tollas dinoszaurusz melegvérű volt, hiszen a repülésen és magamutogatáson kívül a testhő megtartásában van nagyon fontos szerepe a tollnak (érdekesség: két éves koráig a Tyrannosaurus is tollas volt, tehát ő is melegvérű!).
Argentavis (argentin madár): Jelenlegi tudásunk szerint a legnagyobb röpképes madár ami valaha elsötétítette az eget. A kondor közeli rokona a miocénben élt. Ragadozó/dögevő volt, vadászatkor zsákmányát repülés közben ölte meg és egészben nyelte le. Szárnyfsztávja 9m is lehetett. A legkisebb sebesség, amivel még képes volt a levegőben maradni, 40km/h volt. Nem verdesett hatalmas szárnyával, csak büszkén siklott a légáramlatokon.
Arthropleura (vegyes borda): Az Olvasó szereti az ízeltlábúakat? Én nagyon. Na és azon belül a százlábúakat? A kedvenceim. Hát akkor képzeljen el egy 3 méter hosszú százlábút! Ha úgy tett, ahogy írtam, akkor Ön most egy Arthropleurára gondolt. Jelenlegi ismereteink szerint ez a valaha élt legnagyobb szárazföldi ízeltlábú. Bár nem volt százlábú, csak azok távoli rokona, külsőre hozzájuk hasonlított leginkább. A karbon időszakban az ízeltlábúak (az Arthropodák) uralták a szárazföldeket. Például a Patriclovinák. Na de most komolyan. A mai 21%-os O2-tartalom helyett az érték 32,5% volt, aminek következtében az élet monumentális méreteket öltött a szárazföldön. A növények 50m magasra nőttek, de nem fák voltak ezek az óriások, fa ekkor még nem létezett. Páfrányok! Ötven méter magasra növő páfrányok! Az állatokat az ízeltlábúak képviselték a legfeltűnőbben. A gerincesek csak ekkor jelentek meg a szárazon, az első hüllők éltek itt és még nem volt idejük átvenni az uralmat az egy méteres skorpióktól és pókoktól, ugyanekkora szitakötőktől és a három méteres Arthropleuráktól. A ma élő százlábúak egytől egyig méreggel rendelkező ragadozók. Ám az Arthropleuráról nem tudjuk, mit evett, mert a feje mindezidáig nem került élő. A tudósok szerint egy ilyen és ekkora állatnak biztosan húst kellett ennie, a dokumentumfilmekben mégis növényevőként tűnik fel, mert néhány egyed torkában harasztok spórái őrződtek meg. Ha engem kérdeznének, én inkább egy kegyetlen gyilkológépet látok benne.
Brontoscorpio (mennydörgő skorpió): A szilur-devon határon élt szörnyeteg egy méter hosszú tengeri skorpió volt. Állítólag korlátozott ideig a szárazon is képes lehetett közlekedni, amíg lábai el nem fáradtak. Ugyanis a páncélja nem biztos, hogy elbírta a saját súlyát. Villanykörte méretű fullánkja volt. Úszni nem tudott, az aljzaton mászott, halakra és egyéb állatokra vadászva.
Carnotaurus (húsevő bika): Egy viszonylag ismertnek mondható ragadozó dinoszaurusz a krétából, 9m hosszú, 3m magas; apró, négyujjú mellső végtagjait semmire sem használta. Rövid, doboz alakú pofája volt, harapása nagyon erős lehetett. Szemei felett a bikáéra emlékeztető szarvakat viselt. A (csak hogy tisztázzunk néhány tévhit-forrást) Disney Dínó c. mesefilmjében sokkal nagyobbnak ábrázolják, mint amekkora ténylegesen volt, az Elveszett világ: Jurassic Park c. regényben lévő színváltoztató képessége pedig teljesen fiktív.
Ceratosaurus (szarvas gyík): A legelső, amit most tárgyalnunk kell: a kiejtés. Korábban minden lény mellett feltüntettem nevének helyes kiejtését, ezeket mára elhagytam. Aki tanult latinul, az elvileg ki tudja olvasni a neveket (aki nem tanult, az így járt). De ez az állat kivételt képez, mert nevét "keratoszaurusz"-nak kell ejteni. A dolog magyarázata egyszerű: a "szarv" jelentésű "κερατος" (keratosz) ógörög szót, mivel nem latin, latinosítani kell a tudományos névben, ám a latinban nincs "k" betű. A "c" helyes kiejtése viszont magas magánhangzó előtt "c" lenne, ám a hangzást muszáj megtartani, így mégis marad a "keratoszaurusz". Ez a jurában élt húsevő 6m hosszú és 2m magas volt, fején három (szemek felett és az orron) szarv volt. Szerepük nem tisztázott. A Ceratosaurus bár ragadozó volt, de nem csúcsragadozó, ő maga is zsákmányként szolgált az olyan húsevők számára, mint pl. az Allosaurus.
Dilophosaurus (két fejdíszű gyík): Ismert őshüllő a jura elejéről. Hat méter hosszú, kb. 2m magas ragadozó volt, bár a Jurassic Parkban ennél sokkal kisebbnek mutatják, valamint egy fiktív, kifeszíthető nyakfodorral rendelkezik és képes átmeneti vakságot és bénulást okozó savat köpni célpontjára. Ezen képességek egyike sem bizonyítható, így kitalációnak tulajdoníthatjuk őket. Történetemben a valós állat jelenik meg. Feltűnő jellemzője a feje tetején lévő két csonttaréj. Állkapcsa és fogai gyengék, így az állat, bár könnyű és gyors, vagy dögevő volt, vagy csak korlátozott méretű prédára vadászott.
Diplodocus (dupla- v. kettős gerenda): Egy gigantikus Sauropoda a jura időszakból, a Stegosaurus és az Allosaurus kortársa, utóbbinak nagy ellenfele. Ja, mi az a Sauropoda? A "klasszikus" dinoszaurusz. Négy lábon járó, hosszú nyakú és farkú békés növényevő. A legjobban ismert állatok egyike, sok jó állapotú maradványát ásták ki. Testhossza 40m, vagy még annál is nagyobb lehetett, ő a valaha élt leghosszabb szárazföldi állat, ha nem tekintjük a csupán egy-két, kézzel rajzolt csont alapján ismert Amphicoelias fragillimust (feltételezett 60m). Farka rettenetes fegyver volt, akár hangrobbanást is elő tudott idézni vele és egy csapással megölhette a támadót. Még a Sauropodák közt is hosszúnak számított (mármint a farok), kb. 80 csigolyából állt. Mit lehetne még írni e fenséges lényről? Nagy volt...
Doedicurus (mozsártörő farok): Térjünk egy kicsit vissza a tankokhoz! Az Ankylosaurus emlős változatát tisztelhetjük ebben a bogárhátú-méretű (és alakú) növényevőben. Másfél méter magas, négy méter hosszú nehézpáncélos kreatúra volt, farka végén ugyanúgy erős csontbuzogányt lengetett, mint említett dinoszaurusz relatívja, csak az övét még hosszú tüskék is díszítették. Szintén csak az elérhetetlen hasán lehetett volna megsebezni. A pleisztocénben élt.
Dromaeosaurus (futógyík): Kb. két méter hosszú, kis termetű, két lábon járó ragadozó dinoszaurusz a kréta időszakból. Mellső végtagjain három ujj volt, fogásra és vágásra használhatta a rajta lévő karmokat. Nagyon közeli rokona a világhírű Velociraptornak, de nagyobb volt annál. A lábán rokonához hasonlóan ő is egy hatalmas, görbe karmot viselt, amit sarlókaromnak nevezünk. Régen úgy hitték, az állat ezzel az eszközzel ejtett hatalmas és mély vágásokat áldozatai testén. Újabban azonban sokan állítják, hogy ezek a karmok inkább mászásra és kapaszkodásra, vadászatkor pedig rúgásra és az ellenfélen való megkapaszkodásra voltak alkalmasak, mintsem vágásokra. Hússzeletelésre szintén remek eszköz volt. Az állat valószínűleg tollakat viselt. Egyik kedvenc állatcsoportomba, a róla elnevezett Dromaeosauridae családba tartozik, így a regény egyik leggyakrabban feltűnő ősállatát tisztelhetjük benne. Itt jegyzem meg, hogy mivel a madarak is dinoszauruszok és a Dromaeosauridae családból fejlődtek ki, így minden kihalt és ma is élő madár dromaeoszaurida.
Gastornis (a francia fizikus, Gaston Planté után kapta a nevét): Terrormadár. Ez mindent elmond róla. Két méter magas, villámgyors gyilkológép. Gyakran találkozhatunk vele Diatryma néven is, noha ma a Gastornist tekintik hivatalosan elfogadottnak. A nem első fosszíliáit a névadó Gaston Planté fedezte fel, majd Edward Drinker Cope amerikai őslénykutató is talált maradványokat, melynek a Diatryma nevet adta. Ám hozzá kell tenni, nem 100%, hogy a két állat ugyanabba a nembe tartozik. A történetemben ugyanazt a madarat értem Gastornis és Diatryma alatt. De sok ilyen elnevezési vita van. És sokszor az egyazon állatnak adott több név közül a későbbi lesz hivatalos. Például a Tyrannosaurus rex eredeti neve Manospondylus gigas, a Pachycephalosauruszé Tylosteus (de sorolják ide a Dracorexet és a Stygimolochot is), stb.
Giganotosaurus (óriás déli gyík): Vigyázat: nehogy valaki összetévessze a Gigantosaurusszal! Az egy Sauropoda volt. Ez az állat viszont egy gigantikus ragadozó Theropoda dinoszaurusz, mai tudásunk alapján a valaha élt második legnagyobb. Az Allosauruszhoz hasonlított, három ujjú mellső végtagjai voltak. Az állat testének hossza 13,2m is lehetett, melyből csak a feje volt vagy 2m. Félelmetes gyilkológép lehetett ez a kréta időszaki szörny.
Gigantoraptor (óriásrabló): Nem dromeoszaurusz, még mielőtt a név bárkit is megtévesztene. E tiszteletet parancsoló, fenséges állat 8m hosszú és 4m magas volt, egy munumentális monstrum ahogy néha nevezem a kréta időszakból. Hogy tollas volt-e, nem tudják. Minimum részben tollakkal szokták ábrázolni (karok és farok). Hogy mit evett, nem tudják. Ragadozónak szokták ábrázolni (tojások és apróbb állatok). Hogy az Oviraptorok közé tartozott-e, nem tudják. Mindenhogyan szokták ábrázolni. Na jó, abbahagyom. Tényleg egymásnak ellentmondó információk vannak róla, de az biztos, hogy az Oviraptorra hasonlító, csőrös, fészkén ülő gondos szülő volt, lényegében egy ragadozó óriáscsirke. Azonban ez az óriáscsirke gond nélkül elbánt a zsarnokgyíkhoz hasonló nagyragadozókkal is, hiszen sokkal mozgékonyabb és gyorsabb volt náluk. És ilyesztőbb is, akárki akármit mond. Mindenkinek ajánlom a Planet Dinosaur c. filmet a BBC-től. Az indavideón felirattal angol nyelven megtekinthető.
Gorgonops (gorgószemű v. gorgóarcú): Kedvenc ősállataim egyike ez a rettegett csúcsragadozó, sok filmben feltűnnek a Gorgonopsidae család különböző tagjai. Itt a névadó Gorgonops nemről lesz szó. Hatalmas állat volt, 4 méter hosszú félelmetesen fürge vadász, iszonyatos testi erővel. Emlősszerű hüllő volt, a perm végén élt, tehát közvetlenül az első dinoszauruszok megjelenése előtt, de azt már nem érte meg. A döbbenetes az, hogy bár közte és az emberek között hosszabb idő telt el, mint a dinoszauruszok és emberek között, a Gorgonops sokkal közelebbi rokonunk, mint a sárkánygyíkoknak. Lévén, hogy emlősszerű, nem tudható hogy hideg, avagy melegvérű volt-e. Ha engem kérdezne valaki, fogadnék vele, hogy melegvérű. Megjelenése a farkasra hasonlított, de a farkasok nem nőnek 2 méter magasra. A Gorgonops volt a Föld első kardfogú ragadozója két 12 cm-es szemfoggal. Sokan nézik (és sajnos a filmeken sokan nevezik) dinoszaurusznak, de mint már írtam, közelebb áll az emlősökhöz, így az emberhez is.
Hatzegopteryx (hátszegi szárny): Egy óriási pteroszaurusz a krétából, hazánk környékéről (a név az egykori Hátszeg-szigetre utal, ami az azonos nevű település közelében volt). Tizenkét méteres szárnyfesztávján kívül azonban semmit sem írok róla, mert ezt leszámítva teljesen ráillik a Quetzalcoatlus leírása, még azt sem zárják ki, hogy a két állat egy és ugyanaz.
Hyaenodon (hiénafogú): Szintén egyik kedvencemről van szó. Hyaenodon fajok az eocéntől a miocénig éltek. Az emberi fajokat leszámítva biztos feltűnt, hogy itt mindig nemekről készítek leírást, ám a Hyaenodon nem különböző fajai között akkora volt a méretkülönbség, hogy kivételt kell tennem, e leírás egy konkrét fajra (nyílván a legnagyobbra), a H. gigasra összpontosít. A történetben is ez szerepel. Ha élőben látnánk egyet, azt gondolnánk, farkas, ám valójában a medvék rokona. A név ne tévesszen meg senkit, a hiénáknhoz semmi köze, négyszer nagyobb volt náluk. Marmagassága 140cm volt. Azért is a kedvencem, mert egy helyen és időben élt az Entelodon fajokkal, melyeket csúf kinézetük és főleg feltételezhetően kegyetlen, erőszakos természetük miatt nem kedvelek. A fosszilis bizonyítékok tanúsítják, hogy a Hyaenodon és az Entelodon egymás természetes ellenségei voltak. Van Hyaenodon példány, melyet bizonyíthatóan Entelodon ölt meg, de ugyanez fordítva is igaz. Márpedig az ellenségem ellensége a barátom. Különösen kedvelem az efféle, ritka eseteket, amikor több csúcsragadozó él együtt és mindkettő vadászik a másikra. Említett két állat rendelkezett korának legerősebb harapásával, hogy kettejük közül kié volt nagyobb, csak találgatni lehet.
Kelenken (az állat egy démonról kapta a nevét a patagóniai mitologiából): Egy újabb terrormadár, jelenlegi tudásunk alapján a valaha volt legnagyobb (bár a Brontornis is versenybe szállt már a címért). Három méter magas volt, feje háromnegyed méter is lehetett, 50km/h-s sebességével a Gigantoraptorral is versenyezhetett volna (ha most az Olvasó felgörgetett, hogy megnézze a Gigantoraptor sebességét, pofára esett, mert oda nem írtam pontos értéket, de azt igen, hogy a zsarnokgyíknál gyorsabb volt, ahhoz pedig írtam a 40km/h-t). Rettenetes gyilkológép volt, territóriumának vitathatatlan uralkodója, minden más állat rettegett ellenfele. Ez a halál a középső miocénben aratott.
"Mert hát hiába is menekülnek
Kiket a Kelenkenek üldöznek
Amikor a végzet szólít, ez van:
Sorsod már a madár csőrében van.
Tiszteld élted dicső kioltóját,
Sose feledd ősi legendáját!
És az utolsó dolog, mit látsz még:
Egy hatalmas csőr - aztán sötétség."
S. Patrik
Koolasuchus (Kool krokodilja): A Lesley Kool paleontológusról elnevezett állat egy óriási, 5 méternél is hosszabb kétéltű ragadozó volt, mely krokodilszerű életmódot folytatott. Egy nagyon ősi állatcsoport legutolsó képviselője volt, mint egy végvár, tartotta magát, amikor rokonai már százmillió évvel előtte kihaltak. A krétában élt, holott előtte azt tartották, rendje már a triászban letűnt. A (nevezzük végre meg) Temnospondylii rendbe tartoztak a valaha élt legnagyobb kétéltűek. E csodás, fenséges állatok a krokodilokkal vívott evolúciós fegyverkezési versenyben buktak el, a Koolasuchus is csak azért maradt fent oly sokáig, mert a Déli sarkvidéken élt, ami a krokiknak már túl hideg volt. Hatalmas testéből csak a koponyája 1 métert tett ki, lábai viszont oly viccesen picikék voltak, hogy a szárazon igen mulatságos látványt nyújthatott. A BBC Walking with Dinosaurs-jában így hangzik: "(...)A telet átaludta az erdőben, de most nagy feladat vár rá: vissza kell jutnia a 200m-re lévő folyóba, ahol a nyarat tölti.(...)" Az ő eleme tehát a víz volt, ahol azonban jobb volt óvakodni tőle, hisz dinoszauruszokat reggelizett.
Mammuthus (mamut): Biztos akadna, aki vitatkozna velem, de szerintem a mamut mind közül a legismertebb ősállat. Mindenki ismeri ezeket a hatalmas, gyapjas, agyas-agyaras elefántféléket (igen intelligensek voltak ugyanis). Azonban nagyon fontos megjegyezni, hogy a tudományos nevük hiába Mammuthus, magyarul a mamut szót egy m-mel mondjuk és írjuk. Ez azért lényeges, mert ha két m-mel van írva (tehát a mammut) is egy valós ősállat, de ennek az elterjedtebb neve masztodon, és bár a masztodonok is agyarakkal rendelkező nagytestű ormányosok voltak, a két állat nem ugyanaz! Mamutok a pliocéntől egészen a holocénig éltek, de fénykoruk a pleisztocénben volt. Mamut még 3600 éve is élt! Igen, jól írtam, Stonehenge és az egyiptomi piramisok építésének, Hammurapi uralkodásának idején még éltek mamutok a Földön! Ez a gyapjas mamut egy izolált zsugorodás következtében törpenővésűvé vált, 1,8m magas (vagy inkább alacsony) alfaja, a Mammuthus primigenius vrangeliensis volt, mert a Vrangel-szigeten élt. Na de általánosítsunk. A mamutoknak sok fajuk volt, e rövid ismertető egy általános leírást kíván adni róluk. A mamutok az előbb említett kivételtől eltekintve hatalmas testű szárazföldi állatok voltak, az elefántok közeli rokonai, de nagyobbak és szőrösebbek náluk. A mamutok bikái és tehenei egyaránt viseltek agyarat, csakúgy, mint ma az afrikai elefántok. Ám egy mamutagyar akár 5 méter(!) hosszú is lehetett; egyes fajoknál viszonylag egyenes, mások esetében igen görbe volt. Az emberek közt van, aki a jobb kezét használja többet (jobbkezes) és van, aki a balt (balkezes). Aki mindkét kezét használja, az a kétkezes, aki mindkettőt rosszul, az a kétbalkezes (lásd a híres csehszlovák bábfilmsorozatot). A mamutok közt is akadtak jobbagyaras és balagyaras egyedek is, ezt a rajtuk lévő egyenlőtlen kopásnyomokból tudjuk. Ki tudja, talán kétbalagyarasok is voltak... Bár a Föld legnagyobb tömegű recens (vagyis mai) élőlénye, az óriás mamutfenyő nem a mérete, hanem a tömege miatt kapta ezt a nevet (ugyanis az örökzöld mamutfenyő nagyobb), a legidősebb óriás mamutfenyők fiatalkorukban még találkoztak mamutokkal. Kihalásuk gyakran ismételt téma, több elmélet is született, úgy mint az ember túlvadászása, az éghajlatváltozás, egy új járvány, melyet az ember terjesztett el (hiperjárvány) és még sok más. A közhiedelemben élénken él a mamutra vadászó kardfogú tigris képe, ám ami engem illet, kizártnak tartom, hogy Smilodon valaha is mamutot ejtett volna. A mamut hideg, havas tájakon élt és minden északi kontinensen jelen volt. A Smilodon azonban csak Amerikában élt és a mai nagymacskákhoz hasonlóan a füves síkságokon volt elemében. Azonfelül lesből támadó húsevő volt, egy mamutra pedig nem lehet lesből vadászni, legfeljebb a borjakra. Ráadásul ott van a kardfog kérdése, amit a Smilodon leírásában fogok részletezni.
Megalania (ősi óriásgyilkos): A híres pleisztocén-megafauna tagja, ez elárulja azt is, mikor élt. A megalánia egy gigászi, 6 méter hosszú varánusz volt, de egyesek akár 8 métert is feltételeznek. Tehát kétszer-háromszor hatalmasabbra nőtt a mai legnagyobb varánusznál, ami ugyebár a komodói sárkány. A megalánia ennek az őse volt, de nem a komodói a legközelebbi élő rokona, hanem az óriás tarka varánusz. Ismerve a mai varánuszok életmódját, a megalánia is félelmetes húsevő lehetett, de inkább dögevő, mint aktív vadász. Ha vadászott, azt lesből tette. Mint mai rokonai, a megalánia is rendelkezett halálos méregmirigyekkel, így ő a legnagyobb jelenleg ismert mérgező gerinces, ami valaha létezett.
Microraptor (kicsi rabló): Archaeopteryxszerű- és méretű tollas dinoszaurusz, négy szárnnyal, a kréta időszakból. Ennek ellenére csak siklani tudott, az evezőszárnyú repülést még nem tanulta meg. Egyik fáról a másikra, U alakú siklást vérehajtva jutott el, a talajon nagyon esetlen volt hátulsó szárnyainak hosszú tollai miatt.
Ornithocheirus* (madárkezű): Mindenki ismeri a hatalmas repülő őshüllőket, a pteroszauruszokat. A fordítás pontos, mert a pteroszaurusz valóban szárnyas hüllőt jelent. Legismertebb talán a Pteranodon nem, de ő csak közepes méretűnek számított. A tudatlan köznép gyakran dinoszauruszoknak, máskor meg madaraknak nevezi őket. Én ilyenkor a hajamat szoktam tépni. A pteroszauruszok nem dinoszauruszok! És ebből következően nem lehetnek madarak sem, hiszen azok is dinoszauruszok. A sárkánygyíkokkal csak közös ősük van. A földtörténelem során négy állatcsoport tett szert a repülés képességére. Ezek időrendi sorrendben: szárnyas rovarok, pteroszauruszok, szárnyas dinoszauruszok (madarak) és a denevérek. E négy csoport közül három a gerincesek közé tartozik. A valaha élt legnagyobb röpképes élőlények a pteroszauruszok közül kerültek ki. Az Ornithocheirus közéjük tartozott. Nem a legnagyobb volt, de közel állt hozzá. Szárnyfesztávolsága 12 méter, teste 3,5m, feje 1,5m, testsúlya mégis csak 100kg volt. E fenséges állat a kréta elején élt. Csőre elülső részén alul és felül is csontos taréjt viselt, de feltételezik, hogy csak a hím egyedek. Visszatérve a pteroszauruszokra, nem mind volt hatalmas, egész picik is éltek. Ezek azonban a madarakkal vívott evolúciós verseny során alulmaradtak és már a nagyobb fajok előtt kihaltak.
*:A nemet azóta összevonták egy másikkal a nagyfokú hasonlóság miatt, az állat jelenleg hivatalos neve a Tropeognathus. A történetben még a régi név szerepel.
Phorusrhachos (ráncos*): Egyik kedvenc állatcsoportom, a terrormadarak (v. gyilokmadarak) tagja. Hatalmas termetű röpképtelen ragadozómadarak tartoztak ide. A Phorusrhacos két méteres magasságával csak közepesnek számított köztük. Villámgyors volt, mint a strucc, és egyben bivalyerős, mint a kazuár. A harmadidőszakban élt. A terrormadarak különböző fajai a hüllő dinoszauruszok eltűnését követően (földtörténeti mértékkel mérve) azonnal megjelentek, és csak közvetlenül az ember előtt haltak ki. Élőhelyeik csúcsragadozói voltak, nem élt olyan állat, amelyet ne tudtak volna megölni. Még a kardfogú tigris és az ősfarkas sem volt biztonságban tőlük.
*:Saját fordítás az angol Wikipédiáról.
Polacanthus (sok tüske): Négy méter hosszú, 1,5 méter magas, lomha mozgású páncélos növényevő dinoszaurusz. A kora krétában élt, együtt pl. a Utahraptorral (amelynek méltó ellenfele lehetett) és az Ornithocheirusszal. Négy lábon járó kisebb fajta tank volt, jóformán megközelíthetetlen. Testét végig csontlemezek borították, oldalán, vállán és hosszú, izmos farka élein félelmetes csontpengék meredtek. A ragadozó bizonyára könnyebb zsákmány után nézett, ha meglátta; amennyiben mégis nekiment, könnyen sántulás lett belőle.
Postosuchus (postai krokodil*): Korának rettegett csúcsragadozója volt. Külsőre a már leírt Gorgonopshoz lehetne hasonlítani. Közvetlenül utána, a triász időszak végén élt. Tanúja volt a legelső dinoszauruszok kifejlődésének, lehetősége szerint próbálta lassítani azt (vagyis vadászta őket). Nehéz páncélzatot viselt. Bár később élt, evolúciós szempontból kezdetlegesebbnek számított, mint a Gorgonops, hiszen teljes mértékben hüllő volt (míg a Gorgonops emlősszerű). A külső hasonlóságok ellenére nem rokonai egymásnak, a Postosuchus a dinoszauruszok távoli rokona, de nem dinoszaurusz. Két méter magas, hat méter hosszú szörnyeteg volt. A BBC Walking with Dinosaurs-ja (1999) viszonylag lomha állatnak mutatja be, ám ma már tudjuk, nagyon is aktív életmódot folytatott, gyors mozgású ragadozó volt. Néha mondják-írják, hogy képes volt két lábra állni, ám ha ez így is van, csak szükség esetén, rövid ideig tudott így maradni (mint pl.: a medvék).
*:Saját fordítás az angol Wikipédiáról.
Pteranodon (szárnyas fogatlan): Ismert pteroszaurusz, 9m-es szárnyfesztávolsággal (na jó, ez már nagyon nagy rekord, az átlag 6m körül volt). Fogatlan csőrét egy majdnem ugyanakkora csonttaraj ellensúlyozta a másik oldalon. E cikknél jegyzem meg, hogy a repülő ősgyíkoknak nem kellett sokáig gondozni a kicsinyeiket, mert megállapították, hogy azok már kikelés után röpképesek voltak.
Quetzalcoatlus (tollaskígyó): A bizalomgerjesztő név valószínűleg a valaha élt legnagyobb röpképes élőlényé. Pteroszaurusz, mégpedig nem akármilyen. Szárnyfesztávja a 15m-t is elérte. Fején kis csontdíszt viselt. Nevét Ketzalkóatl (spanyol helyesírással Quetzalkóatl) azték istenségről kapta. Életmódja igen bizarr volt, pteroszauruszhoz képest rendkívül jól mozgott a talajon, így négy végtagján járva, mint egy ragadozó zsiráf vadászott a kisebb állatokra, de a dögevést sem zárták ki vele kapcsolatban. Fenséges, eget elsötétítő látvány lehetett, elképzelni sem tudjuk. Nagyon tisztelem e csodálatos lényeket, elnézést, ha ez írásomon is meglátszik. A kréta legvégén élt.
Rahonavis (felhőmadár): Archaeopteryxszerű- és méretű tollas dinoszaurusz (nagy vita folyik, hogy madár volt-e) a kréta időszakból. Róla már állítják, hogy képes lehetett az evezőszárnyú repülésre, bár még jóval ügyetlenebb volt a mai madaraknál. Viszont sokkal jobban mozgott a talajon, mint pl. a Microraptor.
Sinornithosaurus (kínai madárgyík): Archaeopteryxszerű- és méretű tollas dinoszaurusz a kréta időszakból. Jobban mozgott a talajon a Microraptornál, ám a levegőben csak siklani tudott és azt sem olyan jól, mint említett rokona (akinél mellesleg kicsit nagyobb volt). Ő az első dinoszaurusz, melyről tudjuk, hogy mérgező harapása volt. Színét illetően óvatosan fogalmaznak, miszerint nagyon eltérő színű tollakat viselt teste különböző részein.
Smilodon (kardfogú tigris): Egy másik igen közismert és közkedvelt ősállat. Szokás a mamuttal harcolva elképzelni, de amint azt már fentebb leírtam, én ebben nem hiszek. Akkor hát essünk túl gyorsan a kardfog kérdésén. Bár a kardfogúakat bemutató filmek közül csak a BBC Walking with Beasts-jében láttam ezt, én egyetértek ama feltevéssel, miszerint a kardfogat nem használták a vadászat során, hiszen hosszukból adódóan rendkívül törékenyek voltak. Az áldozatot lefogták és csak a már mozdulatlan préda megölésére használták ezt a 30cm-es fegyvert. Márpedig egy mamutot nem lehet lefogni. Viszont a kegyelemdöfésre kiváló eszköz volt e fog; megvizsgálták, mi történt, mikor egy növényevő, például az antilopszerű Macrauchenia nyakát átharapta vele. A fog formájának és hosszának köszönhetően egyszerre szorította el az áldozat légcsövét és lyukasztotta át a nyaki ütőereket. Elvérzés és fulladás egyszerre. A Smilodon a pliocénben jelent meg, de már a mamut előtt, a pleisztocén-holocén határon kihalt (10000 éve). Ezért problémás állat, nem igazán lehet eldönteni hogy régen kihalt, avagy fosszilis faj-e. A ma is élő fajokat recens fajoknak, az 300 éve vagy azután kipusztultakat kihaltnak, a 300-10000 évvel ezelőtt letűnteket régen kihaltnak, a 10000 évnél régebben kihaltakat pedig fosszilis fajoknak nevezzük. Sokféle kardfogú macska élt, ezeknek a Smilodon csak az egyik neme. Amikor valaki egyszerűen csak annyit mond: kardfogú, vagy kardfogú tigris, erre az állatra szokott gondolni. Ezért honlapomon én is a Smilodont értem kardfogú tigris alatt. Az állat hossza legfeljebb 2 méter, marmagassága 1 méter volt, igen erőteljes testalkatú, robusztus vadász. A Panthera leo (oroszlán) 65 fokos szögre tudja kinyitni az állkapcsát. A kardfogú, hogy a kardfogaktól azért még férjen étel is a szájába, azt 120 fokosra tudta tátani. Viszont nagyon pocsékló életmódot folytatott. Fogai miatt nem érte el zsákmánya belső részeit, így nagyon sokat meghagyott abból. Ezt a terrormadarak fogyasztották el, akiknek a hosszú csőrük tökéletes volt erre.
Spinosaurus (tüskés gyík): Igazából felesleges ideírnom, hogy az egyik kedvenc őslényem, hisz szinte csak ilyeneket szerepeltetek a regényben. Amit rögtön meg kell jegyezni vele kapcsolatban: minden ősállat közül a Spinosaurust tisztelem és félem a legjobban. Jelenlegi ismereteink szerint a Földünkön valaha élt legnagyobb szárazföldi ragadozó élőlény, hossza elérhette akár a 18m-t is! Ez a fenséges húsevő azonban a vízhez szokott. Bizonyos tekintetben nagyon is krokodilszerű volt. Elsődlegesen a vízben vadászott, például a hatalmas (8m) Onchopristis nevű fűrészesrájára, de ha a szükség úgy hozta, a szárazon is feltalálta magát. Közismert dinoszaurusz a hátán hatalmas bőrvitorlát kifeszítő 2 méteres csigolyáival, hosszú, háromujjú, erős karmokkal rendelkező mellső végtagjaival és hosszú, vékony, gaviálszerű állkapcsával. A hátvitorláról feltételezik, hogy a hőszabályozásban segített, én ezzel egyet is értek. De más elméletek is vannak. Az is felvetődött, hogy alkalmanként négy lábon mozoghatott. A kréta közepén élt.
Stegosaurus (fedeles gyík): A Polacanthus rokona. Korábban élt, a jurában. Majdnem minden dinoszauruszos filmben/könyvben/kiállításon feltűnik, mint az Allosaurus (néha a Ceratosaurus) legendás ellenfele. Kettejük küzdelmét szinte mindenhol döntetlennel zárják. A maradványokból tudjuk bizonyítani, hogy valóban véres küzdelmeket vívtak, brutális sérülésekkel, de sok esetben túlélték ezeket. A fedeles gyík egy óriási tank volt, gyakorlatilag hozzáférhetetlen, legalábbis hátulról. Ismert ősállat, de 100-ból 99 alkalommal hibásan ábrázolják. A hátán 17 trapéz alakú csontlemezt viselt két sorban elhelyezve, ami meglepő, hiszen ez asszimetriát okozott az állat két oldalán. Ezek feladata a hőszabályozás volt, védekezésre nem voltak használhatók. Arra a farka végén lévő négy hosszú (1m), egyenes tövis szolgált, melyek párosával voltak elhelyezve kétoldalt, de nem v alakban, ahogy majdnem mindenhol látható, hanem vízszintesen, amint azt a BBC Planet Dinosaur-jában (2011) bemutatták. Kilenc méter hosszú és 4m magas volt, ritka kicsi fejjel és aggyal (dió méretű). Növényevő volt, ha ez még nem lenne egyértelmű.
Titanoboa (titánboa): Az Olvasó szereti a csúszómászókat? Én nagyon. Jó, tudom, ezt már az Arthropleuránál is eljátszottam. A kígyók sokakban félelmet keltenek. Szép számmal akad, aki már egy egy méteres kígyótól is fél. De akkor képzeljünk csak el egy olyan kígyót, amelynek nem a hossza, hanem a teste átmérője az egy méter! Íme a Titanoboa! Egy 15 méter hosszú izomkolosszus; képzeljük el, micsoda erő kifejtésére lehetett képes, ha a hozzá képest fehér öves anakonda és kockás piton is halálra szorítja a legnagyobb ellenfelet is! A paleocén időszak eme rettegett ragadozója, mely közvetlenül a hüllő dinoszauruszok kihalása után élt, azért lehetett ilyen hatalmas, mert akkoriban sokkal melegebb volt a Földön, ami igencsak kedvezett a hüllőknek.
Tyrannosaurus (zsarnokgyík): Kijelenthetjük, hogy ő a leghíresebb dinoszaurusz mind közül. Ennek ellenére a közhiedelemmel ellentétben, korántsem ez volt a legnagyobb. A Spinosaurus, a Carcharodontosaurus és a Giganotosaurus egyértelműen nagyobbak voltak, a Mapusaurus és a Suchomimus pedig közel ugyanakkorára nőttek. De ezek csak a ragadozók; a Sauropoda alrendág tagjai klasszisokkal hatalmasabb monstrumok, köztük kell keresni a valaha élt legnagyobb szárazföldi állatokat. A Tyrannosaurus kb. 12 méter hosszú, 4 méter csípőmagasságú állat volt a legelfogadottabb becslések szerint 40km/h végsebességgel. Hogy ragadozó avagy dögevő volt-e ez a két lábon közlekedő izomkolosszus, a paleontológusok egyik legnagyobb és leghosszabb vitájának tárgya; a történetben ragadozóként szerepel. Mellső végtagjai híresen rövidek és csak két apró ujj van rajtuk, az állat még a saját száját sem érte el velük. Iszonyatos erejű harapása bármit kettéhasított. A kréta időszak legvégén élt. Nagyon jól, sok jó állapotú leletből ismerjük.
Utahraptor (utahi rabló): Sokat nem írok róla, mert gyakorlatilag megegyezik a Dromaeosaurusszal, leszámítva egy apró tényt: legalább kétszer akkora volt. Két méteres csípőmagasság, feltételezett 6,5 méteres testhossz (de van olyan lelet, ami 11m-re enged következtetni), 24cm(!) hosszú sarlókarom. Fejlett intelligencia, problémamegoldó képesség, csapatban vadászás... véleményem szerint a Utahraptor máig a valaha élt legtökéletesebb ragadozó. Vadászata a Walking with Dinosaurs szerint a következőképp nézett ki: a zsákmányként szolgáló növényevőt (a filmen Iguanodon) több irányból lerohanták, egyszerre a hátára ugrottak, testsúlyukkal leszorították (nem leteperték, mert akkor rúgott volna, csak négy lábra kényszerítették) az amúgy két lábra állni képes állatot, majd a nyakát harapva megfojtották azt. A sarlókarom az állaton való megkapaszkodást szolgálta. A kréta időszak elején élt. Nem utalnak rá a leletek, de biztosra vehető, hogy tollak borították az állatot. Végszóként csak annyit: akármi/akárki is az Olvasó, ne akarjon egy sötét sikátorban szembetalálkozni egy Utahraptorral!
Velociraptor (gyors rabló): Igen sok jó állapotú lelet alapján ismert dromeoszaurida, a köztudatban pedig a Jurassic Park rettegett ragadozójaként él. Bár én nem hiszem, hogy egy fél méternél alig magasabb, kevesebb mint 2m hosszú állat veszélyes lenne az emberre... Steven Spielberg egyszerűen túl kicsinek tartotta az állatot és megnövelte. Így a filmben látható állat inkább Deinonychus. Ha várt volna egy kicsit, később megtalálták volna (persze így is megtalálták) a Utahraptort, ami még a fimbélinél is nagyobb volt! A gyors rabló, bár így konkrétan még nem hallottam, de szerintem madár volt. Ha tollas volt és bár ő nem, de az ősei tudtak repülni, akkor ez egy másodlagosan röpképtelenné vált madár, nem? De. Akkor meg mit kell úgy csodálkozni? Na. Nem vagyok ám ideges, csak olybá tűnik. (Bár ez bonyolult, mert azt is mondják, hogy a madarak csak egyszer tanultak meg repülni, na meg az Archaeopteryxet is visszasorolták már a dromeoszauruszok közé.) A sarlókarom egyébként nem a hasfalat vágta fel támadásnál amint azt korábban gondolták, hanem a nyaki verőereket és/vagy a légcsövet támadta vele az állat. Ugyanazt a részt támadta, amit a Utahraptor, csak ő túl kicsi volt egy fojtogató szorítás fenntartásához, inkább gyorsan odarúgott, majd biztonságos távolból várta ki prédája kimúlását. (Igaz, a zsákmány sem volt alkalmas a fojtogatásra. Ma is a gepárd könnyen megfojtja a karcsú, gyenge, vékony nyakú antilopot, de mihez kezdene egy vízilóval?) Legfőbb prédájaként a Protoceratopsot szokták feltüntetni, ami jogos, hiszen ki ne látta volna a Harcoló dinoszauruszok nevű leletet? (Aki nem látta, most süllyedjen el!) Egy Velociraptor és egy Protoceratops halálos párbaját láthatjuk a nagyszerű maradványon, hiszen ez egy valódi fénykép a harc egy pillanatáról. A két állat egymásba gabalyodva, szörnyű küzdelmük közben pusztult el, csontjaik pontosan abban a pozícióban őrződtek meg, amiben haláluk pillanatában álltak. Nem egymást ölték meg, egy homokdűne temette maga alá a hős harcosokat. Az egész egy pillanat műve lehetett, mert a feleknek nem volt idejük megpróbálni kiszabadulni még egymásból sem, nem hogy a homok alól. A növényevő egyébként is halálos sebet kapott, a támadó bal sarlókarma a torkába mélyedve áll, míg az ő jobb mellső végtagját épp a Protoceratops erős csőre töri ketté, de ezt valószínűleg túlélte volna. Na jó, visszatérve nem kell feltétlenül madárnak nevezni őket, sokkal inkább a madarakat kellene újradefiniálni. A krétában éltek (mármint ő és a Protoceratops).